.

LELEPLEZEM

A BOLHASZÍNHÁZAT

Leplet akarok lerántani. Világosságot akarok teremteni. Sorompókat ledönteni s felborítani mohos előítéletek korhadt oszlopait. Hazámnak, a kormánynak, nem! — az egész emberiségnek teszek szolgálatot, mikor egy régi és gonosz balhiedelem labirintusában teremtek világosságot. Uraim, tisztelt sóhivatal. Századokon át főzték az emberiséget a bolhaszínház ködös fikciójával. Zsenge gyermekkoromban már borzongva hallgattam dajkám ajkán a szót, mikor a kocsit húzó bolhákról beszélt: bolhákról, amelyek súlyokat emelnek, amelyek átugranak a házikákon, amelyek birkóznak Lurichhal: amelyek táncolnak és bicikliznek, amelyek felolvasást tartanak és verseket írnak a Hétbe, a Nyugatba és még olyanokról is, amelyek nem írnak verseket a Hétbe, a Nyugatba.

Tegnap végre úgy látszott, szemtől szembe kerülök álmaim régi ideáljával: a kultúr-bolhával. Plakátok hirdették, hogy biciklizik, táncol, hogy húz kocsit és hogy énekel. Dobogó szívvel mentem be megnézni.

Uraim. Vallani akarok. A bolhaszínház álom és múlt és hagyomány. Ne higgyenek a bolhaszínháznak; gyermekeim, ne higgyetek benne. A bolhaszínház abból áll, hogy a bolhát megfogják egy dróttal a nyakán, és odakötik egy kocsihoz. Tekintve, hogy a bolha nincs még megdögölve, a bolha dühösen mozgatja a lábait. Tekintve, hogy a lábai így előre lökik a testét, a kocsi is utánamegy. A bolhaszínház abból áll, hogy a bolha addig, amíg nem nyomták agyon, mozgatja a lábait. Ehhez nem kell ötévi tanulmány. Ehhez bolhalábak kellenek.

Ezek után elhidegülő szívvel egy méla rezignációban alakul ki világfelfogásom. A bolha, míg agyon nem ütik, csípni tud. De jobb, ha agyonütik.

A Nap, 1911. okt. 19.