.
BERLIN ESZIK
Berlin, május
Jancsi és
Juliska meséjét nyilvánvalóan Berlinben gondolták ki — de egy hete, mióta
Berlinben vagyok, azt kell hinnem, hogy a két főalakot mégis idegennek
képzeli a mese. A magam részéről szinte hajlandó vagyok feltételezni, hogy
a Jancsi nevű hős jellemének fellépésében direkte rám gondolt a
szerző, aki Molnár Ferenc „Éhes város"-ából
érkeztem ide, a német erdőkön keresztül, papámnak és mamámnak nem lévén
elég pénze hozzám — s most Berlin, a vasorrú bába, becsalogat a konyhájába és
kalácsot süt belőlem.
Kedves Budapest papamama, tudod-e, hogy itt a házak
kalácsból vannak? Eleinte azt hittem, hogy csak tréfálnak, de aztán
beleharaptam — hát, bizonisten. Már a Bâdeker is meglepett különös és ismeretlen pátoszával,
amihez hasonlót csak Petőfi hazafias költeményeiben találtam eddig.
„Berlin főutcája" — így szól Bâdeker — a Fridrichstrasse: ez a ragyogó, pompás sugárút, mely büszke
ormaival s tündöklő sör- és étkezdepalotáival (sic!) hirdeti a diadalmas
német szellem röptét. S hasonló lángbetűkkel versel tovább a Bâdeker, harminc oldalon keresztül hirdetve egy költő
izzó szenvedélyével s büszke entuziazmusával, hogy a Potsdamer
Strassén szintén harminc étkezdepalotája van
Berlinnek, Patzenhoffer sörrel vagy a nélkül s a
különböző sugárutakon, hallali-hé hallali-hó, még vagy kilencszáz
falatozópalota emeleti helyiségekkel, Bockvursttal vagy anélkül, s hogy hajh Wotan s ti Nibelungok mind, még
vagy négyszáz étkezőautomata-palota, különböző salátákkal, vagy
anélkül, s hogy heil Dir im Siegerkranz[1], itt vannak a 10 pfenniges kávéház-paloták, meleg
ételekkel vagy anélkül, s hogy az Unter den Lindenen Aschingernek
magának tizenkét Kartoffelpuffer-palotája, három
saláta-palotája, négy Malz-, Bráu-palotája
és öt-hat virsli-palotája van, setét sörökkel, wer will des Stromes Hüters seyn?[2]
Mindez könnyekig indított, csak a „palota"
kifejezést találtam kissé túlzottnak, de be kellett látnom, hogy a Bâdeker nem hazudik. Ellentétben a német szerelemmel, mely
Schiller lak- és címjegyzéke szerint egy kis kunyhóban is nagyon megfelelő
terjedelmű albérletet talál: a német étvágy igazán palotákban, sőt
várkastélyokban és erődítményekben lakik, egy fedél alatt a német
szomjúsággal, salátával vagy anélkül. Ó, mondd, mi az a pompás épület ott? —
kérdeztem útitársamat a körúton — gótíves ablakaival és oszlopaival s portikuszával, mely a hellén architektura
legszebb napjaira emlékeztet? A császár büszke csarnoka ez ugyebár, mely régi
harcok dicsőségét hirdeti? Vagy diadalkapu ez, ugyebár, melyet a
művészetek halhatatlan eszméjének építettek? Vagy a német dalcsarnok ez, a
nagy opera, hol Wagner félelmes akkordjai hömpölyögnek? Vagy a nagy múzeum ez,
s amott a kristályablakok mögött aranymívű régiségek és nagyszerű ritkaságok
rémlenek, ugye, száz birodalom drágasága és kincse? Vagy, ha nem csalódom, a
berlini könyvtár ez ugye, ez a kastély, s az a sárga dolog ott Schopenhauer
összes művei, bőrkötésben? De nem, valld be, ez az igazságügyi
palota? Vagy talán mégis a német parlamenttel állok szemben, hol milliók sorsát
intézik, s azok az ezüst urnák ott az emeleti ablakokban császári pecséteket
őriznek?
— Ne képzelődj — felelt útitársam szelíden —,
nézd meg inkább a feliratokat. Ez a házacska itt az Aschinger-féle
vendéglő. Itt lent a bejárat az automatába: tíz pfenniget bedobsz, kapsz
halas kenyeret vagy salátát, vagy sonkás zsemlyét, ahogy tetszik. Ott bedobsz
tíz pfenniget, és alája tartasz egy poharat: kapsz olyan sört, amilyent csak
akarsz. Az a sárga ott az emeleten kelettengeri rák, halászmártással: — ezért
hatvan pfenniget fizetsz, kapsz hozzá kenyeret és virslit — a virslit ott kapod
a két ióni oszlop alatt, a diadalív tövében, megnyomsz egy gombot, végigmész az
ívlámpák között — ott az emelvényen fehér ruhás leányok várnak rád, azok nyújtják
feléd a bécsi szeletet krumplisalátával. Szalámis kenyeret uborkával nem akarsz
enni? Akkor menj be ebbe a díszterembe, ott azon a kis aranytrónuson, bedobsz
15 pfenniget, alul kijön a szalámi. Ott az erkélyen, a baldachin alatt, állnak
sorba a kávéautomaták, azokat is nyomd meg. Emitt a kristályfolyosón másféle
kenyérkék is vannak. Az a zöld ott ráksaláta, vörösrépával. Ez a lila itt, kék
pettyekkel, marhanyelv. Az a vörös és arany és sárgáspiros kis halmaz ott a
bársonytokban, amit elég naivul női fülbevalónak és nyakláncnak néztél és
tízezer márkáért meg is akartad venni a feleséged részére: az egy kedves kis
ökörszájsaláta kolbásszal, szardellagyűrű is van rajta. Ára 20
pfennig. Van lazac is, azt itt szembe kapni, az ötödik emeleten, abban a
toronyban, ahol az a két nimfa ül, hárfával. Dobj be 10 pfenniget, egy lift
felvisz, és egyenesen beleültet egy tál salátába. A liftbe bele van számítva a
kenyér és egy stucni kulmbacher[3].
Többet is
akartok tudni? Ebben a házban még két vendéglő van, az emeleten egy Schultheisz és néhány szerény kis Bráuerei[4].
Menj ki a házból, de meg ne éhezz valahogy, ott a sarkon a csemegekereskedés,
két automatával. Ja a postán van dolgod. Ne félj, a levélszortírozó hivatal
rácsára rá van írva: „Speisesaal nebenan[5]",
majd csak útbaigazít valaki. Ab ban az automatában
levest is lehet kapni 10 pfennigért, folyékony levest és folyékony húst és
folyékony túrós csuszát, tepertővel. Csak nem ebédeltél már? Igen? Na
akkor még van egy teljes órád a vacsoráig, talán menjünk be egy moziba. Nem
tart soká egy kép: a lámpák kigyúlnak és pesti jó ismerősünk, a tálcás
fiú, közeledik már, az uzsonnával. Nagyon derék kis uzsonna: ejnye, ejnye.
Sajtos és sonkás kenyér, császárhús és másféle húsok, salátával. Te naiv ember,
most ugye megijedtél, hogy a következő képet sör nélkül fogod végignézni — hát idenézz, előtted, a padon, kis kerek
nyílás: ebbe lehet beleilleszteni a sörös kriglit, már hozzák is. Ha nincs
szalvétád, törüld be a szád a mozi-lepedővel
Kicsit kábultan kerülök ki az utcára. Egy ember jön szembe, és banánt
kínál: kezem gépiesen nyúl a tíz pfennigért és önkéntelenül a szájába akarom
tenni, egy pillanatra összetévesztettem az automata nyílásával. Berlin mindent
automatával intéz el: automatából kap az ember levest, húst, tésztát, szivart,
bélyeget, levelezőlapot, gyümölcsöt. És mindent 10 pfennigért. Lélegzetet
is. Tíz pfennigért viszik ki az embert a Tiergartenba[6],
ott lehet venni lélegzetet — bent a városban erre nem igen nyílik alkalom,
részint kevés ideje van az embernek, részint pedig ha levegőbeszívási
célzattal kinyitod a szájad, ezt a mozdulatot feltétlenül félreértik és egy
adag salátát tesznek beléje, Bock-vurst-tal[7], a hozzávaló sört esetleg zsebedbe öntik, á tíz
pfennig. A Tiergartenban aránylag szabad vagy. Hogy
mi a Tiergarten? A Tiergarten,
mint most már tudom, de azelőtt nem tudtam, az a berlini liget, ahol én
egy urat megkérdeztem: „Ich bitte, wo komme ich hier zur Tier-garten?[8]" mert nagyon szerettem volna állatokat látni,
mire ő egy széles mozdulattal végigmutatott sétáló honfitársain, amint a
Lindenről özönlöttek, és válaszolt: „Na ja, Sie sind ja hier.[9]"
Berlinben az igazi állatkertet szűkebben „zoologischer
Garten"-nak nevezik,
az „állatkert" tágabb értelemben arra a nagy ligetterületre vonatkozik,
ahová Berlin lakossága kisétál ebéd után.
Ebéd után, mondja ön. Ezt az időpontot Berlinben
nagyon nehéz megállapítani. Tizenkettőkor érkeztem ide, és az alkalmazott,
aki elvette a vasúti jegyemet, így köszöntött: „Mahlzeit",
ami magyarul annyit tesz: „Ebédidő". Ezt a köszönésformát egész
délután ötig használják azok, akikkel érintkeztem. Berlinben öt órán keresztül
figyelmezteti egyik ember a másikat, hogy egyék ebédet, úgy látszik, attól való
félelmében, hogy szórakozottságában őt eszi meg. „Ebédidő" mondják
egymásnak komor figyelmeztetéssel — mert ugyebár, mi az, hogy jó napot vagy jó
estét? Ennek semmi értelme nincs, így magában — míg ellenben ebbe, hogy „ebédidő",
úgyis benne van hogy jónap,
vagy jóeste.
Ezzel
zárom is soraimat, kedves Budapest papám és kívánok neked, aszerint, amint
levelem érkezik, pálinkás jó ebédidőt vagy uzsonnaidőt, vagy
vacsoraidőt, salátával. A tíz pfenniget utánvéttel küldöm.
Az Újság, 1912. május 19.