AZ ISTENNŐ MINT ÍRÓ IS...

Kevesen tudják, hogy az Istennő, aki a magyar színművészetnek egész Európában becsületet és hódolatot szerzett, aki hasonlíthatatlan bájú kupléjával, feledhetetlen „Puszi, puszi, puszild meg a puszikámat..."jával örök emléket állított az operett géniuszának — hogy az Istennő mint író is.

Mióta az induló „Kultúrafény", mely kétmillió példányban jelent meg, első számának vezércikkéül — nem kímélve az áldozatot — megszerezte az Istennő „Jártombankeltemben" című ragyogó kis remekművét; mióta az „Évezredek" külön kiadásban leadta az Istennő „Nesztek, pöttyentek egyet én is az irodalomba" című finom kis karcolatát; mióta a „Főlap" karácsonyi melléklete facsimilében közölte az Istennő „Ugyan kérem" kezdetű, elragadóan közvetlen és bájos írását — azóta millió és millió ember tisztában van vele, hogy kevesen tudják, miszerint az Istennő mint író is.

Boldogan jelentjük olvasóinknak, hogy fáradságot nem kímélve, sikerült rábírnom az Istennőt, hogy szerény lapunk számára néhány elragadó sort írjon édes kis emlékeiből. Lássa meg mindenki, amit csak kevesen tudnak, hogy az Istennő mint író is.

Mentem, mendegéltem...

Ugyan kérem, szerkesztő úr, hogy én írjak! Micsoda ötlet! Nem tudok én aztat! No de Isten neki fakereszt, megpróbálom! (Milyen bájos! Azt mondja, hogy nem tud írni! És mégis ír! És milyen közvetlen, aszongya: „fakereszt". Szerk.)

Hát miről írjak, miről ne írjak?

Talán bizon írjakbírjak arról a feledhetetlen útról, amit múlt nyáron Skandináviába tettem, a drága Miltics Muki sárgászöld autójában — uccu bizony, sicc! (Uccu bizony, sicc! Milyen kedves, hamiskás hang! Szerk.) — az volt ám valami!

Hanem a skandinávok, azok cuki népek. Már én bizony nem tudom-budom, hogy hítták azt a falut, ahol egy szép, napsugaras délután megállította Muki az autót (Milyen festőien írja le a művésznő a falut, mely a napsugárban fürdik! Szerk.), fő az, hogy megálltunk, merthogy elszakadt a fehér fátyolom, és meg kellett tűzni valamivel. Fehér mousselin-crépe raffolt kabát volt rajtam, az, amibe „Püpükét" játszottam, mikor az öreg úgy megdicsért. (Milyen szép lehetett! Szerk.)

Mit mondjak ezeknek az ennivaló skandinávoknak a jellemzésére? Mikor a főúton mentünk, három drága kis skandináv fiúcska megállt, és ujjal mutatott rám, az egyik így kiabált: „Nini, egy színészné! Milyen csecse!"

Stockholmban is ugyanezt a kedves, közvetlen egyszerűséget tapasztaltam, ami a skandináv népet annyira jellemzi. Különösen a iskolásgyermekek helyes nevelése és intelligenciája lepett meg: barátnőmmel meglátogattunk egy iskolát, ahol a negyedik osztályban a tanító néni megkérdezte az egyik leánykát: „Na, leánykám, tudod-e, hol van Magyarország?" „Tudom — felelte a kicsike, hazafiúi szívem nagy örömére —, ahonnan ez a szép, fekete szemű néni való!" — és rám mutatott.

Kapott is jutalmul egy piszipuszit"

Na de a szerkesztő úr egyebet is akar tőlem, igaz?!... No, csak azért mondom!

Milyen kedvesek, bájosak, milyen elmések a finnek! A szállodában, ahol laktam, egy igazán helyes kis szobát kaptunk ketten, Málcsika, meg én; a Málcsi éppen a hajamat fonta — azt a gonosz, makacs hajamat, amit úgy szeretek, amiért mindig magától fürtökbe göndörödik (Hiszen az a gyönyörű! Szerk.) —, na, szóval a hajamat fodorította, mikor egyszerre csak ki röpül, mi röpül be az ablakon, mint ahogy a költő mondja.

Mi röpülne? Egy ibolyacsokor!

Nézzük, nézzük a Málcsival, hát — uramfia; vaskarika (Uramfia, vaskarika — bájos! És milyen közvetlen. Hol tanulta ezt? A zsenik mindent tudnak! Szerk.) — egy kis cédulka, kis cédulka, mi van rajta? Ez van rajta: „A legkedvesebb, legbájosabb, legaranyabb művésznőnek, aki csak a világon van!"

Haragudtam, hogy a Málcsit úgy megijesztették, de aztán elszállott a haragom, mint a buborék. Bubi, bubi, buborék.

Visszajövet az én drága, öreg Franci bátyámmal találkoztunk, aki megígérte, hogy mert jó kis leányok voltunk, hát majd elkocsikáztat bennünket — na, hova? Kukk! Hát sehová máshová, csak Berlin városába. Onnan, ha lehet, hajón megyünk Kairóba.

Na, volt nagy öröm! Mily rég vágytam már a festői Berlinbe!

Hanem azt nem is lehet elmondani, amit ott láttam. És megismerkedtem a világ legcukibb, leghercigebb, legkedvesebb, icikepicike kis főhercegével, a kis Ferenc főherceggel, aki a legaranyosabban tudja mondani a világ minden főhercege közt, egy kicsit selypítve: „Sókolom ak eze, muvesznő!"

Március végén már lent voltunk Alexandriában. A cuki főherceg is velünk tartott. Egy borzasztó fekete arab már hozta is a szamarakat; sokat nevettek rajtam, mert olyan ügyetlen csacsi voltam, nem tudtam felülni; mondta is az arab, hogy „sahib, sahib", hogy ilyen kicsi lábbal nehéz lépni, vagy mit.

Hanem a leghercigebbek a piramisok voltak mégis. Olyan borzasztó sokat kellett fölfelé menni, én egészen elfulladtam, mindenki mondta, hogy milyen piros lettem, még a homlokom is két centi és négy milivel magasabban kipirult, mint rendesen; nagyon magas volt az a furcsa nevű piramis, nem tudom, hány ezer méter. És amint a tetejébe értem, hát az a gonosz főherceg hogy megijeszt: egyszerre csak előbukkan valami sötét nyílásból és rám köszön: „Sókolom a kesze, muvesznő!"

Majd meghaltam ijedtemben!

Utaztunk is mindjárt haza, aztán itthon voltunk. Igazam van?

Hát ilyen. Hát ilyen a művésznő. Ő mégiscsak a legdrágább, legaranyosabb legbájosabb művésznő, aki mint író is. Ilyen kedves, bájos, közvetlen tolla csak neki van, hogy az a fűzfán furulyázó hercig kis cuki istenke nyilacskája manikűrözze ki a tollat illegetőbillegető rózsás kis körmöcskéjét, de mind a tízet.

Az Újság, 1914. április 2.