A LÉGHAJÓZÁS VÉRTANÚI

— A Budapesti Napló eredeti tárcája —

...Ez történt az idők teljességében, hogy az emberi faj, miután úrrá lett a szárazon, és megdöntötte a vizeket, onnan látta égre kiterjeszteni hatalmát a kék levegő végtelen birodalmára is.

De elkeseredett, de véres tusát kellett vívni a makacs és mostoha természettel, amely szívósan és dühösen védekezett az emberi szellem elől nyomuló harcosaival szemben.

— Nem akarom — mondotta a Természet —, nem akarom. Nehéznek, otrombának alkottalak, hogy lent maradj a földnek porában, és ne zavard meg a vizek és fellegek tiszta, kapzsi tárgyaktól, küszködő élettől még szűz birodalmát. Sohasem szerettelek: mert küszködtél és viaskodtál velem, mióta létre hoztalak. Mostoha gyermekem voltál mindig. Özönvizeket, viharokat, tüzeket támasztottam ellened, hogy elsöpörjelek a földnek színéről: de te bárkát építettél a vizek fölé, belekapaszkodtál a vihar szárnyába, és ravaszul, alattomosan igába szorítottad a tüzet. Félelmes ostoromat, a cikázó villámot, mellyel az életüket, gyermekeimet rémítgettem; mely elől nyifogva bújt odújába a büszke oroszlán: te fodrodul kicsavartad a kezemből, és talpad alá gyűrted, hogy versenyre kelj a rohanó szelekkel; te, akit nehézkesnek, csúszómászónak formáltalak, hogy be ne érjed a nyúlfiút, ha elfut mohó falánkságod elől. Mégis birtokodba vetted a földet, és hosszú, nyakas küzdelem után birtokodba vetted a vizeket is. De a levegőt nem fogod kicsavarni körmeik közül, mert a sasoknak s a dalos madaraknak ítéltem. Ellöklek, visszarántlak, acélmarokkal átszorítlak! Torkodra fojtom a párát: a földre sújtlak, a porba fojtlak, összemorzsollak: ne merd elhagyni a rögöt, ó, lázadó rög! Nem akarom! nem akarom!

1783. június 5én. Vivarais kantonban, a Cordeliers-klastrom udvarán négy karó volt a földbe tűzve: a négy karóhoz, hosszú zsinegeken, egy furcsa, toldottfoldott, roppant nagy zsák, papírzsák volt erősítve: alatta egy halom nedves szalma. Valami Montgolfier fivérek, akiknek kis papírgyáruk volt Annonayban, eszkábálták össze: embereket hívtak, hogy nézzék meg, mi lesz belőle: a kísérlet tárgyát azonban nem merték előre megmondani, félve, hogy bolondnak tartják őket, és senki se jön el.

Amikor mindnyájan együtt voltak, a Montgolfier fivérek meggyújtották a szalmát. A füst és meleg levegő csakhamar kiduzzasztották a papírzsákot, mely libegve hajlongott a karók fölött. Akkor egyszerre elvágták az összes zsineget — és az első léghajó nyílegyenesen, könnyű rebbenéssel szállott föl a magasba, a szájtátva bámuló tömeg soraiból.

Montgolfier István Párizsban, XVI. Lajos király előtt megismételte a kísérletet, ez alkalommal egy birkát és egy ludat bocsátottak föl a gömbhöz csatolt ketrecben, ezek az első aeronauták épen és bántatlanul szálltak vissza a földre.

Pilatre de Rosier, fizikus volt az első ember, aki elhagyta a földnek fokát, és fölszállott a magasba. Harmadik fölszállása után (A la Manchot akarta átröpülni.) a léghajó kipukkadt, és nyolcszáz méter magasságból levetette utasát. Ő volt a természettel folytatott ezen háború első vértanúja.

De kötetet tenne ki, ha az áldozatoknak csak nevét is fel akarnók sorolni. Valami félelmetes, valami szívszorongató tragikum rejlik minden légbeli katasztrófákon. A visszalökött Prométheusz, a lesújtott Ikarosz gyötrelme vonaglik át újra szívünkön, és a legtöbb katasztrófában meg van a misztikus, a fölséges elem is.

1824. május 8án Harris, angol tiszt, ifjú menyasszonyával szállott föl, hogy megismertesse vele a repülés gyönyörét. Gyönyörű, májusi idő volt, a kirándulás pompásan sikerült. Amikor le akarván szállani, Harris meghúzta a gömb szelepjét: az rosszul működött, a ballon felhasadt, és szédítő gyorsasággal zuhanni kezdett. Egy másodperc alatt átvillant Harris agyán, hogy ekkora sebesség mellett a kosár összezúzódik a földön, és mind a ketten elpusztulnak. Hősies önfeláldozás mentheti meg csak egyiküket. Nem habozott tovább: átölelte menyasszonyát, megcsókolta, és a mélységbe vetette magát. A léghajó, megkönnyebbülve, meglassította esését. Harris menyasszonya meg volt mentve.

Így bánik a levegőég komor szelleme azokkal, akiket a kíváncsiság visz az ő birodalmába; lássuk, hogyan tűri meg azokat, kik a tudomány és haladás zászlója alatt szállnak szembe vonakodó erejével.

Gaston Tissandier, Sivel, CrocéSpinelli, mindhárom lelkes, vérbeli tudós, 1875. április 15én, a Zenith nevű léghajón emelkedtek föl az égi magasságok fölé. El voltak látva a műszerek egész rajával. A légritkulásra való tekintettel még oxigénes tömlőket is vittek magukkal.

Reggel tizenegy óra harminc perckor pompás kedvben indultak el, Párizsból. Délután négy órakor kétszázötven kilométernyire Ciron közelében találták meg őket a parasztok, a földre ereszkedve. A gömb még libegett: a kosárnak sem volt bántódása: és a kosár fenekén holtan feküdt Sivel és Crocé-Spinelli eszméletlenül, félig megfulladozva Gaston Tissandier.

Amikor kissé magához tért, Tissandier el tudta mondani a borzasztó katasztrófát, emlékezetből és azoknak az összevetett jegyzeteknek a segítségével, melyeket az atmoszféra legmagasabb rétegeiben még volt ereje lerögzíteni a fuldokló tudósoknak, mielőtt eszméletük elhagyta őket.

Hétezer méter magasságig az összes megfigyelést rendszeresen eszközölhették: innen kezdve lelki és testi kábulat fogta el őket. Szájukból, körmük alól a vér szivárgott, emellett dideregtek a ragyogó, nyári napfényben. Hétezernégyszázötven méter magasságig jutottak, itt ájulásba estek mindhárman. A gömb zuhanni kezd, ők érzik az esést, utolsó erejükkel kidobálnak minden ballasztot, hogy följebb emelkedjenek. Újra a magasba röppen a gömb, ők újra elvesztik eszméletüket.

Mi történt azután? Mekkora magasságba vitte hősies, félholtan is tovább makacskodó utasait a Zenith? Csak hozzávetőleg állapíthatjuk meg. Három óra harminc perckor Tissandier, aki bizonyára erősebb szervezetű volt barátainál, fölriadva ájulásából, és hétezer méter magasságban találta magát, az irtózatos sebességgel zuhanó kosárban két eltorzult, a fulladástól megfeketült holttest között. Néhány perc múlva a Zenith Ciron levegőjén zuhant le. Egy rakásban, egymásra dobálva az élőt és halottakat.

A legtragikusabb, de talán a legfönségesebb is Otto Lilienthal halála. Ő volt az első ember, aki repült: Zseniális, nagy jelentőségű elmélet alapján egy végtelenül egyszerű szerkezetet konstruált, és mintegy kétezer kísérletet tett vele, száz méter magasságba emelkedett, és nagyobb utakat tett meg. Egylépésnyire már a végleges diadaltól, amikor már elhatározta, hogy szárnyaihoz gépies hajtóerőt kapcsol: 1896ban egy megelőző kísérlet alkalmával száz méter magasságból lezuhan és agyonzúzza magát.

De a tudós kitűnően megokolt elmélete egyszerre lendületet adott az aviáció kérdéseinek: most már nem látszik lehetetlennek, hogy a „levegőnél nehezebb" szerkezet megvalósul, és mégsem ábránd és fikció.

És érdekes, hogy míg a repülőgép veszedelmes problémájának eddig Lilienthalon és még egykettőn kívül alig volt eddig áldozata, dacára annak, hogy az utóbbi időben e probléma véglegesen előtérbe került — addig a kormányozható léghajó kérdése a vértanúságok egész sorozatán húzódik keresztül.

Még lényegesen emlékezünk a brazíliai Sévero sorsára, aki kormányozható léghajójával kísérletezett 1902ben. Egy reggel óriási nézőközönség jelenlétében, kik között felesége is ott volt, Saché nevű gépészével indult útnak. Néhány perc múlva az emberek megdöbbenve vették észre, hogy a kormány nem működik. Azután süvítő lángok csaptak ki hirtelen a ballonból, borzasztó durranást lehetett hallani, és mintegy ötszáz méternyi magasságból lángoló romhalmazban zuhant le a készülék, a maire-i avenue közepére. Severo és Saché holttestét darabokban szedték csak össze.

A hírhedt Patria pusztulását, a neuillyi balloncaptív borzasztó balesetét is a szemünk előtt látjuk még. Zeppelin első és második léghajójának katasztrófája fejezi be eddig a „kormányozható" léghajók balesetsorozatát. A léghajózás áldozatai közé számíthatjuk még Andréet is, aki az Északisarkot akarta fölfedezni, ballonban. Holttestét az utóbbi hetekben találták meg.

A természet küszködik, makacs, dühös küzdelemben a szellem harcosaival. De nem bírja már sokáig. Azt a háborút, melyet 1783ban a Cordeliers-klastrom udvaráról indított meg a levegő meghódítására két fivér, a Montgolfierek — két másik fivér, akikbe az ő lelkük költözött, diadalmasan fejezi be e pillanatban Párizsban, d'Avours mezején. Kevesen érzik, a fejlődés történetének milyen nagyszerű perceit éljük mi most, 1908ban, amikor a Wright Wilbur, a Wright fiúk egyike, akit Párizsban „szent embernek neveznek azok, akik őt repülni látták: negyven méter magasságban másfél óráig szántottá a levegőt, szabályos, mérnökien pontos vonalakban.

Budapesti Napló, 1908. november 28.