JANUÁRI DIVATLEVÉL

Bocsánatot kérek, Szerkesztő úr, hogy önkéntelenül annyi alkalmatlan levélolvasást okoztam azoknak a leveleknek révén, amiket ön egy hete bizonyára kap, hogy mi az, hogy velem mi van, már egy hete nem nyilatkozom a legfrissebb pesti szokásokról, erkölcsökről, divatokról, személyes bulletint sem adtam le, a körúton és a kávéházban se nagyon látnak, és az előkelő fiatalság a legnagyobb zavarban van, hogy most ki után igazodjék modorban, öltözködésben; az egyéni viselkedés utánozhatatlan bájában és különc eredetiségében.

Kérem, Szerkesztő úr, nyugtassa meg a felzaklatott kedélyeket, és hasson oda, hogy végre helyreálljon a normális rend. Szemrehányás azért mégsem illet engem, bár bevallom, életmódomban némi változást eszközöltem, ami megakadályozott abban, hogy a — bevallom — méltán felcsigázott nyilvánosság hozzájusson — bevallom — jogos követeléséhez, miszerint rólam mindent, de mindent megtudjon. Hja, ez a nyilvánosság, ez a tolakodó, kapzsi kíváncsiság, ez, ez megöli az embert... hjaja... megöli a Sárit, akarom mondani a közéleti szereplőt.

Istenem, hát legyen. Adjuk meg a nyilvánosságnak, ami az övé. Néhány szóval tehát röviden vázolni fogom jelenlegi életmódomat — végre valakinek csak muszáj divatot csinálni. Kérem, Jean, jegyezze.

Hát először is, ugyebár: öltözködés. Egy idő óta, tudja Isten, úgy megváltozott az ízlésem. A bő nadrágok helyett most egészen szűket hordok, elől szerény, sárgás színezés. Színben mostanában leginkább a kéket szeretem. Ez úgy rám jött, egyszerre. Mondom, egyszerű, egészen egyszerű kék zubbony... hogy is mondjam csak? — szűk, feszes, kék nadrág, de világoskék, igen. Aztán kék köpeny, amihez egy nagyon ízléses kreációm van, amire büszke vagyok: rájöttem, hogy ehhez nagyon jól áll a fekete bőrszíj, elöl rézdísszel, kis tokkal, amiben a zsebkésemet, hordom. Az egészet kiegészíti egy szintén kék kalap — de kicsikét ajánlok, egészen kis karimájút, esetleg egészen karima nélkül — elöl olyan izé, olyan ellenzővel.

Megjegyzem, öltözködésemmel már divatot is csináltam. Ebben az Üllői úti izé... ebben az Üllői úti szanatóriumban, amelyben most tartózkodom, barátaim és ismerőseim már mind ilyen ruhában járnak. Némelyik elöl némi ízléses díszt alkalmaz, fehér, csillag alakú hímzések, de ezek már túloznak, és nekem ez nem szimpátikus. Barátaimmal nagyon jóba vagyok, egész fesztelenül, teszem fel alig köszönünk egymásnak, csak felemeljük a kezünket a kalapig, de le se vesszük, Úgy ellustultunk.

Életrendemet is gyökeresen megváltoztattam, amit barátaim némi meglepetéssel vesznek majd tudomásul. Rájöttem, hogy az a régi, jó koránkelés, mégiscsak az a legjobb. Mostanában mindig már öt órakor felkelek, barátaimmal együtt, akik mind az én nézetemen vannak ebben a dologban. Gyorsan felöltözködünk, aztán... aztán rendesen megbeszélünk valami kirándulást. Tudjátok mit, fiúk, mondom nekik, beszéljük meg mára, hogy máma így, ahogy vagyunk, együtt kirándulunk, mondjuk, Rákosra! Helyes, helyes, mondják a barátaim, kitűnő ötlet. Majd beszélünk a kapi... izé, az igazgató úrral, hogy tartson ő is velünk. Nagyszerű!

Erre gyorsan felöltözködünk, egyszerre mondom: ejnye, fiúk, hátha ott a Rákoson találunk valami jó kis vadat, mit lehet azt tudni, ne vigyünk magunkkal puskát?!... De bizony, bizony, nagyszerű ötlet! Vigyünk magunkkal puskát, mondják a barátaim. Erre mindnyájan puskát kapunk fel a vállunkra, és frissen, vidáman kimegyünk a Rákosra.

Na, ha már kint vagyunk, csináljunk valamit, fiúk, vad nemigen akad így télen, hát úgy elkezdünk erre játszogatni meg mókázni meg mi —hancúrozunk, hempergünk a földön, szaladgálunk, megállogatunk — az ilyesmit egyik eltanulja a másiktól, aztán a végén már mindegyik csinálja, így-úgy... széles jókedvükben bizony-bizony még a pocsétákba is belefekszünk... kiabálgatunk, ordítozgatunk egymásra, rendesen a barátaim ordítozgatnak rám... emelgetjük a puskát, mintha ráfognánk valakire. Igy megy ez egész délig, amikor aztán beleununk a mókába, és szépen visszamegyünk a szanatóriumba. Még énekelünk is.

Délután, hogy ne unjuk magunkat, rendesen előszedjük a holminkat, és azt nézegetjük meg igazítgatjuk. Tornázunk is, meg mindenfélét, ami eszünkbe jut. Mit mondjak csak gyorsan, én például még sepergetek is, rájöttem, hogy nagyon jót tesz a karizmoknak — megjegyzem, attól félek, itt már egy kicsit túlzásba vittem a dolgot, ezt talán már mégsem kellene, vagy legalább elég volna itt ezt a folyosót, káplár úr, még odahátul is kisöpörjek, hogy a ménkű üssön bele az egész mindenséges égszakadásba — abtreten!