SÜKET LEVELEK

I.

Távirat... szeptember 30.

...hősi halált halt. Kérem, tudassák kíméletesen Margittal. Tábori posta fennakadt, levelek sorrendben késéssel érkeznek.. Gábor.

II.

Érkezett október elején, kelt szept. 20.

Margit, szép, messzi puha,

ez mind olyan csodálatos és új, és a legcsodálatosabb, hogy valami lágy fátyolon keresztül mégis mindenre emlékszem, ami volt — és íme, most itt ülök egy erdő szélén és beszélhetek magához. Nem tudom, gyávább vagyok-e, mint akik most itt hevernek körülöttem, és az ütközetről beszélnek, gyávább vagyok-e, mert eltűnődöm és régi szobákra gondolok, egy puha székre, ahol szemben ültem magával, és arról beszéltünk, hogy az ember mindig magában van — hogy a léleknek nincsen hangja és nincsenek fülei. Szavak, amiket megértünk és szavak, amiket kimondunk — mindez nem belőlünk van, ezeket kívülről, megtanultuk és használjuk őket, mint a kést és villát — művelt emberek! Talán a zene — mondta akkor maga —, talán ez az a nyelv, amivel az ősi lélek beszélt... nyelv, aminek szavait elfelejtettük, s most borzongva kutatjuk néha az értelmét... De nem, mert nem volt zene soha, amire az én lelkem csönddel ne felelt volna.Nem furcsa, ezeket gondolom, míg hosszan, végtelen sorokban megyünk, megyünk előre... Holnap talán már megütközünk. Ma elhagyott szekereket és elhullt lovakat láttunk. Margit, tudja, hogy mindig a harmóniát kerestem. Délelőtt távoli ágyúszót hallottunk, s én egyszerre észrevettem, hogy önkéntelenül melódiába próbálom összefoglalni a dörgés ütemeit.

Talán, valamikor, hazakerülök, megírom az ütközet szimfóniáját. Margit, hol van most maga? Oly élesen nyilall belém a perc, a nagy jelentősége. Mindig a jelenben élünk, mindig a jelenben — s a jelen perc óriásivá nő, eltakar mindent előlünk, múltat és jövőt, mint szemünk elé tartott kis ujjunk eltakarja a távoli templom tornyát. Ó, Margit, ilyen lesz az a perc is. Itt, körülöttem minden olyan egyszerű és világos. Sokszor úgy érzem, hogy ők talán jobban értik az élet jelentőségét, mint én. Olyan egyszerű és világos minden, és minden egyformán természetes: a kék ég fölöttem, a nyugodt fák, néma ágyúk — alvó katonák és holt katonák. Egyik felkel, a másik ottmarad. Csak agyrém, hogy vagyok és tudok magamról?

Margit, írjon nekem: látni akarom a hangját. Csak annyit kaphatok most magából — néhány vékony tinta-csókot a fehér papíron, s hozzá kell képzelnem a kezét, mely a tollat fogja. Írjon, édesem, jóm, szerelmem. Írjon, hogy tudjam és higgyem, hogy vannak városok, emberek, és hogy lesz még valami, s hogy ez még nem a csönd kezdete. Írjon nekem — várok és figyelek, száz- és százezer ember közt, egyedül.

„Hallod, amit beszélek? Hallod? Írok neked. Kitátom a szám, és hangosan ordítanék az ég felé: meghaltál, megöltek, nem vagy már, érted-e? Mit beszéljek — hiszen nem hallod, meghaltál! Hallod-e, meghaltál, nem vagy már — hát mit feleljek a leveledre? Ezer és ezer szó tolakodott a szívembe, amit felelni tudnék neked — és most mind belém fúlt, szétrobbantja a fejem, nem bírom. Te süket — te kegyetlen —, honnan beszélsz hozzám?"

III.

Érkezett október harmadikán, kelt szeptember 22

Margit,

éjszaka van, világft a hold, én a tábori tűz mellett ülök és őrködöm. Alusznak a katonák. Csak a fák vannak ébren, és visz-szafojtott lélegzettel figyelnek rám. Jó, derék, hű fák, őket szeretem, ők meghallgatják, amit beszélek, s némán elteszik a szívükbe, nem vitatkoznak, nem cáfolnak. Elgondolkodnak rajtam és gondolataimon. Őket szeretem, és magát, kedves, szelíd szerelmem.

Gondol-e még rám? Hej, kisasszony, nagyon nehéz ám a szíve a vitéz katonának. Nappal nem — nappal elfoglal a valóság: néha vidám vagyok, vidám és lelkes. Ha tánc, legyen tánc, gondolom. Végtelen mezőkön megyünk keresztül, folyókon kelünk át. Közeledünk feléjük: minden idegemet lefoglalja a feszült várakozás. Egyetlen izgalom az egész: mi lesz, hogy lesz? Ma kisebb csetepaténk volt, egy lovasosztályt vertünk szét, olyan hamar történt az egész, hogy alig adhattam számot magamnak arról, ami történt, s arról, ami nekem a legfontosabb: — hogy miként hat rám a verekedés, hogy megtudjam, amit csak a tűzben tudhat meg önmagáról az ember: gyáva vagyok-e, vagy bátor? Higgye el, ezt éppoly kevéssé tudom, mint bárki más: ez még csak eztán derül ki. Új csodálatos időket élünk — mindaz, ami eddig fontos volt bennük, semmivé lett: meg kell ismerni magunkat, egyszerűbben és igazabban. Most mintha könnyebben érezném magam: nagy tetteket, azt hiszem, úgy lehet csak végrehajtani, hogy erősen megfeledkezünk a halálról. Margit — mit gondol —, bátor leszek-e? Mit gondol, végighúzza-e még kezét a homlokomon, puhán és kiengesztelően? Ó, élet, élet, élet!

A margón, ceruzával:

"Te bátor voltál, és hős voltál, és én soha többé nem tehetem kezemet a homlokodra."

IV.

Érkezett október 10., kelt szept. 29.

Margit,

elhiszi-e.… alig van mondanivalóm magának. Egy egészen egyszerű és mégis csodálatos dologra jöttem rá ma, és nagyon megkönnyebbültem. Rájöttem, hogy én eddig szavakban gondolkodtam — a fejem tele volt szavakkal, és mindent, ami velem vagy körülöttem történt, úgyis addig néztem csak, ahogy és ameddig összerakható szavakra adott alkalmat. De holnap megütközünk az ellenséggel, Margit. Hosszasan tusakodtam magamban, mi ez — kell-e ez, mit jelent nekem, mit kell tennem —, de csak szavak következtek: kavarogtak, sorakoztak, más-más formát öltöttek, mint a kaleidoszkóp színes üvegcserepei — egymásnak mentek, mint a sakkfigurák, a szavak törvénye szerint, megverték egymást, felfalták egymást, egyik se győzte le a másikat. Aztán igen elfáradtam, és erre nagy nyugalom következett. Most friss vagyok és erős — nem tudom és nem is akarom megmondani, hogy miért. Mindaz, amit szükségszerűnek és fontosnak láttam eddig, békésen elenyészik. Nem tudok semmiről, csak az Életről — nem tudom, hogyan és miért, csak azt tudom, hogy van: fűben, fában és bennem. Látom az örök állatot, nincs szükség magyarázatra, s nem kell igazolnia magát, hogy van — övé a valóság és a tettek. Ő van bennem és bennem lesz örökké — átalakulhatok, elveszthetem, ami bennem szó és gondolat, mindig az ő kezében maradok. És érzem az ő törvényét, mely fölötte áll a következetességnek, s fölötte áll az igazságnak, és fölötte áll a törvénynek is, — érzem az ő ítéletét. Ő az, aki bárányt teremtett, hogy éljen és gyarapodjék fűből és vízből — és ő az, aki farkast teremtett, hogy bárányból éljen. Vízen, füvön, bárányon és farkason keresztül ő vezeti valahová a lelket — odaadom neki a kezem, vezessen. Itt fekszem a fűben, és csodálatos, boldog emlékek merülnek föl a mélyből — messzi, messzi időkből —, mintha hihetetlen távolból, először emlékeznék valamire, amit elfelejtettem — nem emlékeztem rá, szavak és gondolatok miatt, amik eltakarták előlem.

Itt fekszem a fűben — és egyszerre boldogan és ujjongva ködlik fel a múlt —, hiszen én jártam már erre! hiszen én feküdtem már itt, a jó, tiszta földön! Akkor nem két karom volt, de száz, és ötvenet leeresztettem a földbe, jó mélyre, megkapaszkodtam a földben, és ötvenet kitártam az égnek, s ellepte a lomb. Ennek a fának a testvére voltam, amelyik itt áll, néhány lépésnyire. Milyen jó, tiszta és boldog voltam akkor. Aztán zavaros idők következtek: — megpróbáltam más lenni, kitépni magam a földből, járni, akarni. Voltam farkas, és voltam bárány: föld mélyében fúrtam kutakat, vízben keringtem, szárnyakat növesztettem, és felszálltam a levegőtenger színére. De most elég volt ebből, hív a föld, és hív az élet, vezetni akar valahová, ő jobban tudja az utat, mint én. Most átadom neki mindenemet. Holnap megindulok ezen a mezőn, és ő, az örök élet megmutatja, hova lépjek. Kitárom két karomat — ha kell, használja fel villámnak, törjön és zúzzon vele. Ha kell, lefekszem ismét a földre és kibékülök vele: — megnyitom a mellemet, belényúlok, és piros virágokat szórok szerte a mezőn. Lábaim gyökeret vernek s szerteágaznak — két karom megmerevedik, és én megállok megint. Az élet örök...

Bumm! Mi volt ez? Kezdődik! Úgy látszik, gránát volt! Milyen furcsa! Az a fa, ami néhány méternyire áll innen, nincs többé — ott robbant fel, mellette. Levegőbe repült... Kezdődik a tánc...

...ni, milyen furcsa! A fa nincs többé... és amint itt ülök, hogy gyorsan befejezzem e pár sort... levelek hullanak le rám... friss, zöld levelek... annak a fának a levelei, amelyik nincs többé... Isten vele...

A margóra, ceruzával:

„Isten veled!"

Az Újság, 1914. október 2.