TANULOK MARINETTITŐL

ÉN - Mégis, mester, hogy tetszik azt gondolni?

Ő - Vörösen, kék pettyekkel.

ÉN - Hogy, kérem?

Ő - Boldogtalan, német kultúrától megrontott ember: hát te még azt se tudod, hogy minden gondolatnak kifejezett színe és szaga van?

ÉN - Ja persze, majd elfelejtettem. Hát még mije van nekije?

Ő - Hangja. Éles hangja van néha, akkor így kell írni: „gondolaaaat", vagy tompa hangja van, akkor így kell: „gooondolat".

ÉN - Na igen. Egyebe nincs nekije?

Ő - Még mije lenne?

ÉN - Például értelme.

Ő - Értelme? Mi az? Ez biztosan egy csúnya német szó.

ÉN - Szóval azt akartam kérdezni, hogy is vagyunk csak azzal a kultúrával?

Ő - Haha! Persze, a nyálkás német szentimentalizmustól megpuhult szépenc lelked visszariadt az én kiáltványom dübörgő - szagától! Persze, a ti finomkodó, okoskodó német lelketek megszeppent, mikor elkiáltottam: igenis, a pofon, az ökölcsapás, a lendületes mozdulat, ez az ember célja, — harsogó brusztfiek!... a mámoros frász!!... a rééémes nyaklevesssi és nem a nyavalyás muuuuu...

ÉN - Miért tetszik sírni?

Ő - Nem sírok, csak azt akartam mondani: nem a nyavalyás múúúzeumok, a kicsinyes szrlm, a puha aáaábrándoak, meg egyéb német szentimentalizmus.

ÉN - Főleg a szentimentalizmusuk miatt tetszik haragudni a németekre?

Ő - Főőőőleg.

ÉN - Hát van a dologban valami. Ez a Hindenburg tényleg egy szentimentális ember.

Ő - Egy vajszív. Egy puhány.

ÉN - Az. Bevajazza egész Oroszországot. Nem tudnak szabadulni az érzelgős jeleneteitől, amiket rendez. Hallom, nem bírják elviselni az oroszok. Futnak, ha meglátják.

Ő - Szép kis ember!

ÉN - Csupa érzelgősség... Nem érti meg, hogy senki nem reflektál a szeretetére... Most megint át akarja karolni az oroszokat.

Ő - De ennek most vége lesz. Kiáltványomban összefoglaltam programunkat: semmi filozófia, semmi megértés, semmi szürke teória! Dicsőítjük a vad ugrást, a bombák sikoltó robaját, a kifreccsenő vért, a vágtató sebességet, dicsőítjük a szent rombolást, mely elpusztítja a puha és megrohadt kultúra avas emlékeit!!...

ÉN - De mégis, mester, mi lesz ennek a vége?

Ő - Mi lenne? Harsogó puffanás. Puffanó hars! Bömbölő dörömb! Bömböröböm.

ÉN - Igen ám, könyörgöm, csak hogy bizonyos dolgok...

Ő - Nincsenek bizonyos dolgok" Dolgoké Dolgok egyáltalán nincsenek!!... Csak mozdulat van és ugrás! Szédítő zökkenés, fejbe verő dobbanás!... eszeveszett veszély!... veszemesze...

ÉN - De értsük meg egymást, én...

Ő - Megértenie Ezt is a németek találták ki!... Nem megérteni kell, fiatalember, hanem dobbanva ugrani, csattanva csapni, ütni, harapni, rúgni... (lelkesen) Hallgassa meg egy tapasztalt ember tanácsát, fiatalember: nem megérteni kell, hanem pofozni, rámenni, csikarni, csavarni, beverni!! (lángolva) Kinyomni, bezúzni, szétlökni! hasba rúgni, szétfreccseteni, fejbe kólintani!!!... A többi rohadt marhaság, a maguk egész kultúrjam Fel hát, fel a szent győzelemre!!... Csak neki, csak rajta, ez az én tanításom, ó famulus! Értesz-e engem? Megértettél?...

ÉN - (rajongva) Megértettelek, mester! (Fejbe kólintom.) Igazad van, mester! (Pofon verem.) Persze hogy így kell beszélni, mester... (Gyomron csapom.) Ez az igazi... (Lágyékon legyintem.) és nem a lágy megértés... (Orrba bokszolom.) s nyavalygó szeretet... (Kiütöm a fogát.) Ó, mester, hogy köszönjem meg neked, hogy erre az élvezetre megtanítottál?

Ő - Éljen a háború! Avanti! (Visszavonul.)

Az Ujság, 1915. augusztus 20.