Francia forditás

TAVASZ

I.

Mikor még fiatal és ábrándos volt Filiszter Béla, akkor álmodta ezt ... Vagy talán nem is volt álom.

II.

Egy napon úgy volt, hogy tavasz lett, és az éj báránykái ólompirosan fuldokoltak. Hat órakor az utcán volt már, és szőkeszerelmének árnyéka húzódott utána a boulevard embererdejében.

III.

Akkor már nem volt egészen fiatal Filiszter Béla. Az élet gyakorta félrepofozta őt, s szemébe verte a nagyvárosok aszfaltján felgyülemlett szemetet és sarat. Akkor már tudta, mi az Élet é mi a Szerelem ... de a szőke nő árnyéka még ifjan lobogott a szívében szenny és sár hullámködén keresztül ...

IV.

Ezen az estén sebesen, s mintegy buzgón sietett haza Filiszter Béla kicsiny lakásába, egy külvárosi ház homálya felé ... Volt a mozdulataiban valami határozott, valami célfelé törekvő, valami egyéni, valami ellentmondást nem tűrő. A kapu alatt enyhe hajlások kínáltak pihenőre ernyedt vonalakat ... De Filiszter Béla nem nézett se jobbra, se balra.

V.

Sietve, egyre fokozódó hévvel futott fel a lépcsőn. Az előszoba ajtaja kinyitva, a fogas odaadóan nyúlt ki elébe ... de Filiszter Béla nem vette észre. Három ajtó nyílt az előszobából, három ajtó, mint Balázs Béla misztikus és szimbolikus da rabjaiban, ahol minden ajtó mögött egy szimbólum rejtőzik ... Az egyik a konyha felé nyílt, a másik a szoba felé nyílt ... És Filiszter Béla mégis a harmadik ajtóba nyitott.

VI.

Belépett, s ekkor sajátos, mély fáradtság fogta el Filiszter Bélát. Talán életére gondolt s minden futás és öklelés hiábavalóságára ... egyszerre úgy tűnt, mintha révbe jutott volna, egy gondolat csendes menedékén. Halk sóhaja volt, s csendesen, mint az alkony ereszkedett le ...

VII.

A bánat, a magábanézés, a kimélyülés és tisztulás ritka per cei múlóban voltak. Filiszter Béla elborult lelkében lassan ébredezett a külső világ képe. Látta kis hivatalát, a távol Te rézvárosban, s egész szomorú sínpárrá futott életét. S halvány és differenciált kezei egy elhaló s mégis célszerű mozdulattal nyúltak ki most a szűk, szomorú falak felé, enyhe, lemondó, semmitmondó s formában mégis jelentős írások vigaszát keresve ...

VIII.

S ekkor még utoljára a meglepetés riadalma futott át idegein. A piciny doboz, mely a lelki tisztuláskor annyira szükséges lágy és zizegő írások lapjait rejtegetni szokta: most üres volt ... Az ideges és nyugtalan kezek holmi zavart döbbenettel kotorásztak a doboz fenekén ... s ekkor mégis talált valamit ...

IX.

Talált valamit ...

x.

Rózsaszín, még illatokban lihegő levél volt ... Isten tudja, hogy került ide e komor s kerlelhetetlen falak közé, e néma várakozó papírok helyére. Isten tudja, hogy került ide, de Filiszter Béla lelkében egyszerre mintha karácsonyi harangok kondultak volna meg, a zenélő hópelyhek fátyolán keresztül.

XI.

A levelet ismerte Filiszter Béla. Két év előtt volt, májusban ...

XII.

Két év előtt, májusban, egy forró Florentinkalap libegett fölöttük, a Hűvösvölgy akácfái alatt ... Florentinkalap, Aréna Színház, csendes sörözések, Krúdy Gyula, Singer és Wolfner, fűzve, négy korona...

XIII.

Igen. Szerette és talán gyűlölte, ki tudja? Hiszen szerelem és gyűlölet talán ugyanaz ... De görcsösen ott élt a szívében két éven keresztül a parázs, mely egyre beljebb fúródik, kép, mely ott lebegett azóta a kávé gőzében s az alkonyok fölött ... kép, mely ott élt benne akkor is, mikor már nem tudott ró la ... ott élt benne, s most, mikor váratlan villámcsapás mód jára kezébe vette a levelet: mintha villamoslámpa gyúlna ki sötét, színes függöny mögött.

XIV.

Sokáig, sötéten gondolkodott.

XV.

Sokáig, sötéten merengett. Ha ki most arcához néz, mintha kékes lánggal világított gipszmaszkot látna, melyen nem él többé egyetlen vonal se.

És ezután, hosszú percek múlva, mint mély kút fenekéről a felszabadult vödör, úgy nyögött fel belőle a nehéz sóhaj.

XVI.

Az életet látta most. Az életet, mely elrohan álmaink fölött ... Felvillant benne a szomorú, eseménytelen jövő, a poros szobák, az álmatlan éjek ... aztán semmi. És ekkor, ekkor megér tette, hogy vége mindennek, hogy jött az Élet, a Szerelem, a Mámor és Fuldoklás és elment mellette. Ott zakatol már a távolban ... vége ...

XVII.

Rezignált kezében egyet remegett a levél ... ajka is remegett és hallotta mintegy, hogy szólalt meg szívében, mintha távoli, régi szobák kakukkos órája beszélne a lemondás hangján: „Vége!... vége ... " Gondolni se rá többé, gondolni se rá ... Az élet hív, a zakatoló és kérlelhetetlen ... a kemény és folyton folyó, a megjavíthatatlan. Elfelejtem ... elfelejtem, hogy voltam és lehettem volna ... előre, reménytelenül és vacogva az éjbe és hidegbe ... kitörülöm emlékezetemből az emlékek csalóka délibábját ...

XVIII.

És kitörülte ...

Fidibusz, 1915. május 7.