KÉREMALÁSSAN JÁNOS

II.

MEGISMERKEDÜNK

— Szabad?

— Tessék.

Miért mondom neki, hogy tessék? Talán nagy örömem telik benne, hogy leül velem szembe, keresztüllép a lábamon, fölágaskodik, és három bőröndöt belegyömöszöl a hálóba, miközben nem tudom elfojtani azt a régi gyanúmat, hogy szándékosan és csakis azért lép rá a lábamra és löki meg a térdemet, hogy azt mondhassa „bocsánatot kérek", és ezzel jelezze, hogy civilizált, európai ember. Kéremalássan Jánosnál — azonnal fölismerem — az, hogy azt mondhassa: „pardon" vagy „bocsánat", olyan lelki szükséglet, ami számára a társadalom együttérzését, a művelt emberiség fölényét jelenti, és hangsúlyozza félvad néptörzsek és letűnt, barbár századokkal szemben.

„Bocsánatot kérek" a jelszó, és ha rámondom, hogy „kérem" (mit mondjak?), megtörtént a kölcsönös igazolás. Művelt, disztingvált, civilizált és finom emberek vagyunk mindketten, összetalálkozunk, megértettük egymást. Mehetnénk már egymás oldalán, az élet útjain, kéz a kézbe, mindörökké.

Mit tegyek? Gyorsan rámondom, hogy „kérem", mert különben holtbiztos, hogy mégegyszer meglökne, rálépne a lábamra, oldalba rúgna véletlenül vagy rám ejtené a kofferját, csak hogy bocsánatot kérhessen. Mert fölteszi rólam, hogy nincs az a fájdalom, amit ne szenvednék el szívesen azért a gyönyörűségért, hogy megbocsáthassak neki, és ezzel tudtára adjam, hogy én is művelt úriember vagyok. A szóváltás után barátomnak tekinti magát és bizalmasomnak. Minden idegem

megfeszül, kinézek az ablakon, hiába, érzem, hogy azonnal meg fog szólalni.

Látva, hogy én kinézek, ő is kinéz. Gyorsan elkapom a szemem az ablakról, nehogy alkalma legyen belekapaszkodni ebbe az érdekes témába, hogy kinézünk az ablakon, és odakünt mezőket látunk — és ezen az alapon kezdje el az elkerülhetetlen beszélgetést.

Magam elé meredek, összehúzom a szemem. De rögtön eszembe jut, hogy akkor erről fog beszélni, hogy most nem nézünk ki az ablakon, mert nem érdemes. Mit tegyek? Újságot vegyek elő? Akkor az újsággal kezdi. Ha az apróhirdetéseket olvasom, akkor a vezércikk van feléje fordulva — akkor azt fogja mondani, hogy mennyi bolondságot összebeszélnek ezek a politikusok. Ha meg a vezércikket olvasom, meg fogja jegyezni, hogy az apróhirdetésekbe bele kellene szólni a rendőrségnek, nem járja, amit sokan megengednek maguknak.

Hiába minden, megadom magam sorsomnak, és most már csak azt várom szomorú kíváncsisággal és rezignációval, hogyan fogja kezdeni.

Egy percig még vár. Aztán elmosolyodik és bólint. Rám néz.

— Jól megyünk — jegyzi meg.

— Jól — mondom én.

Ez a dermesztő és vérfagyasztó Kéremalássan Jánossal való minden beszélgetésemben. Csupa megdönthetetlen igazságot mond: hiába ellenkeznék, mit mondjak? Ha erre azt felelem, nem igaz, nem jól megyünk, akkor arról fog beszélni, hogy miért nem megyünk jól.

Ő az, aki konstatálja a dolgokat, és ebben öröme telik. Azt is mondhatná:

— Lélegzünk.

És én azt mondanám:

— Bizony — mégiscsak beszélgetnénk.
Hát jól megyünk.

— De azért lesz valami késésünk.
— Lehet, hogy lesz. De talán nem lesz.

— Alighanem mégis csak lesz valami. Nem sok, de valami lesz.

— Hát, valami lesz.

Vajon mi a véleménye rólam? Azt hiszem, egészen ostoba embernek tart, akiben nincs semmi kezdeményező erő, semmiről nincsen saját véleményem, csak más emberek véleménye késztet gondolkodásra. Lám, ő annak az eredeti nézetének adott kifejezést, hogy jól megyünk, és én ebbe azonnal beleegyeztem. Most már ő vezeti a társalgást.

— Nyáron sokkal kellemesebb az utazás.

— Nyáron igen.

— De azért tessék elhinni, embere válogatja. Van olyan, aki

jobb szeret télen utazni.

Mit csináljak? Megfojtsam?

— Télen is kellemes — mondom.

— Sokféle népek vannak.

— Vannak egypárfélék — mondom.

— Az ember sokszor nem ismeri ki magát. Egyik azt mond‑

ja, másik meg ezt.

— Bizony, gyakran megtörténik.

Bólint. Ezt a megjegyzésemet helyesli. Kinéz.

— Szépen süt a nap.

— Nagyon szép.

— Azt tessék venni, hogy még csak márciusban vagyunk.

— Bizony, ilyenkor még nem szokott szépen sütni.

— De szokott azért néha.

— Néha igen.

— Tessék elhinni, mindig azt szoktam mondani, nem lehet

azt kiszámítani. Egyszer így, másszor megint másképpen.

— Nagyon igaz.

A vonat megáll.

Kéremalássan János: Megállt.

Én: Meg.

A vonat megindul.

Kéremalássan János: Na, megindultunk.

Én: Meg.

És így tovább, egészen hazáig, ahol mint régi jóbarátok

válunk el, akiket a kölcsönös megértés és rokonszenv, kép‑

zet- és érzelemközösség egy életre egybeforraszt.

Borsszem Jankó, 1918. március 17.