POGROM ES TÁRSAI

Nem tudom, egy „m"-mel írják-e vagy kettővel, de nem is aka­rom megtudni soha, nem is akarom leírni többé, s most azt szeretném megírni, hogy hallani és kimondani se akarom. Mert émelygő füllel és öklendező gyomorral állok fel és me­gyek odébb és fordulok vissza nap nap után, ahogy a hátam mögött hallom, és ahogy átkiabálnak egymásnak, és ahogy összedugják a fejüket és zsíros szájjal, a kíváncsi és kéjelgő rémület szemérmetlen hunyorgásával böfögik: barátom! anél­kül nem megy a dolog — az még hátravan, mondd, hogy én mondtam — és megállítják az embert, és azt mondják, „hal­lotta? én nem tudom, mi igaz belőle, de azt beszélik, hogy szerdán... már tegnap akarták, de szerdára lett halasztva" — és szörnyülködve osonnak tovább, lesunyt fejjel, gyalázatos képekkel lelküknek szennyes vetítővásznán. És a másik talál­kozik a harmadikkal és borzongva adja tovább „hallotta?... én nem tudom, azt mondják" és vannak, akik lehúzzák a re­dőnyt és bezárják az ajtót — és vannak, bizonyos vagyok ben­ne, hogy vannak — ó, jól ismerlek benneteket, drága ember­társaim itt Pesten és mindenütt! — akik telefonálnak és ér­deklődnek, betelefonálnak a kaszárnyákba és felhívják a csa­pattesteket és udvariasan megkérdezik, kérem itt X. Y., kérem mi igaz abból, hogy ma éjszaka önök rendezik azt a dolgot és szabadna tudnom, hány órakor tetszik rendezni és igaz-e, hogy a Dob utcában fog kezdődni? Ó, jól ismerlek bennete­ket, mert ti beszéltek és érdeklődtök — és megérdemelnétek, hogy beteljesüljön, ami nem teljesülhet be, ami képtelenség és gonosz, piszkos agyrém és ami, ha valahol megtörtént, azért történt meg, mert beszéltek róla, és érdeklődtek és lehetsé­

gesnek tartották és azért történt, mert két ember beszélt róla egymással és kimondta, hogy ez is lehet — és mert akadt egy ember, aki gondolt rá és tartott tőle és kimondta magában a szót. És ezzel az ostoba szóval, mikor kimondta, megmérgezte a levegőt és a levegő megmérgezte az agyvelőket — megmérgez­te kétféleképpen, mert kétféle agyvelő van — az egyik, amelyik el­halványul és remegni kezd ettől a méregtől, s a másik, amelyik vérbeborul és elhomályosítja a szemet. Hát még mindig nem tudjátok, hogy minden bűn és gonoszság és gyalázat csak azért történhetett meg, mert volt, aki lehetségesnek tartotta? Nem is­meritek a jóslatot, mely előidézi, amit megjövendöl? Tegyetek hát kísérletet: terjesszétek el, hogy jövő hónapban minden ko­pasz embernek kiütik a félszemét, vagy hogy egy titkos szerve­zet elhatározta, hogy a szőke nőket ki kell irtani — és én eskü­szöm nektek, hogy féléven belül kiütik néhány kopasz ember szemét és néhány szőke nőt ok nélkül megölnek. Bizony mon­dom nektek: Ti lesztek akkora gyilkosok és nem azok, akik ölnek.

Mert nem a fegyver öl és gyilkol és pusztít, hanem a szó­beszéd, az ostoba, nyálban és vérben turkáló nyelv, mely szavakat talál ki, amiket a tiszta, szűz értelem soha nem is­mert. Az emberi fajta nem gyilkol és nem pusztít, nem arra született az állati fajták méhéből. Ha némának születtünk volna mindannyian, vagy szavak helyett valami más, zajta­lanabb módon közölnénk egymással érzéseinket és gondola­tainkat — béke és boldogság volna a földön: az érzés nem is­mer bűnt, a gondolat nem ismer gyilkolást.

Akkor született meg a Rossz, mikor szót találtunk rá és megkülönböztettük e szóval attól, ami szó nélkül és szavak nélkül is megvan bennünk és amit szóval Jónak nevezünk.

Pesti Napló, 1918. december 15.