BARBETTE...?

A varieté-színpad függönye szétrebben: — távoli ligeteket ábrázoló háttérből egyetlen tárgy: — egy félméteres, karcsú deszka, hintának felfüggesztve, húszméteres kötélen. Feszült várakozás: — a színpad két oldalán váltakozó tábla a slágerszámot jelzi, Barbette-et, a hintafenomént.

Mint egy csipkelegyező, könnyedén és habosan felbomlik a zenekar, epedő akkordok nyújtogatják kottanyakukat a rivalda peremén. S a reflektor... mintha a reflektor fénykúpja dobta volna oda, képnél és ábránál anyagtalanabbul, már ott libeg a színpad közepén Barbette. Szőke örvényében hajának gyémántszivárvány —, magasra emelt hosszú karjai, kígyólábai úgy kóvályognak a selymek és csipkék közt, mint valami fantasztikus uszály, átlátszóan és elfolyva, a tengerfenék súlytalan közegében. Most valóban akváriumbeli csodalénynek rémlik, de csak egy pillanatig. A következő pillanatban felszökken a kifeszített drótra, amit észre se vettél a hinta alatt —, lábujjhegyen fut rajta végig, sietve, a drót meg se borzong belé... szarkalábat kerget a tavaszi szél! Dehogy is tengeri rózsavirág, kibomlott nárcisz, pompás nőszirom, körbeforgó, hajladozó derekán libeg: a legszebb fukszia, lila szirmok közt remegő kehely.

Most a hintára pattan —, szinte csodálkozol, hogy lebillen alatta. De már röppen is fölfelé. Ott szárnyal már a nézőtér fölött, kiegyenesedve, kétfelé feszülő karokkal, a szoknyaszirmok duzzadó és feszülő viharában. Nem állat és nem virág immár, de nem is ember —, a szárnyas angyal ez, úgy, ahogy a felhőfigurába rajzolja képzeleted. A földöntúli inga emelkedik és süllyed, föl, egészen a vízszintesig... s mikor szemed és szíved szédülni kezd már, odafönt, a holtponton, mikor a hinta habozva inog, kirepüljön-e végleg, átforduljon-e, vagy visszatérjen: a magasban Barbette megkezdi a produkciót. Elereszti kezével a kötelet... halk sikoly indul a torkodból, de félúton megáll: a pompás nővirág térdhajlásával kapta el a rudat, s most úgy csüng le róla, a bibék és porzók ingadozó táncában. Körbeperdül, lendületet vesz, felkúszik. Egyre magasabbra szárnyal... alig látod már... elandalogsz és megbűvölten követed... s már nem is tudod, percek vagy órák teltek el, mióta figyeled. Arra térsz magadhoz, hogy a zene elhallgatott: mintegy elfulladva rémületében, tátott szájjal, dermedten. S a kísérteties csöndben, mint a spiritiszta szeánszokon, mikor megkezdődik a materializáció, ijesztő suhogással feszül meg pattanásig a kieresztett kötél. Barbette egyenesen áll, emelkedik, süllyed... az arca, ez a szinte fájóan szép szellemkép, nyugodt, figyelmes, szinte közönyös. Vár és figyel, valamire, aminek történnie kell. S mikor az inga harmadszor éri el odafönt a holtpontot: Barbette nyugodtan és természetesen, mintegy folytatva a mozdulatot, kezével és lábával elereszti a hintát. És repül... és megfordul a levegőben... és a szívverésed megáll... és azt hiszed, álmodsz... és nem is sikoltasz, mert azt hiszed, úgyis föl kell ébredned azonnal... és arra ébredsz, hogy már megint ott lóg a hintán, amit a szaltó után lábfejjel kapott el megint.

Tuss, függöny, ordítozó taps. S az idegesen szétnyíló függöny közepére előrelép Barbette, megköszöni a tapsot. Előrelép, kecsesen hajladozik, bánatos-fáradtan mosolyog. S a harmadik függöny-nyílásra egészen a súgólyukig jön előre. Meghajtja magát, utoljára, aztán két kézzel megfogja a szőke hajkoronáját, s mint egy királynő, aki önként száll le a trónról... leemeli a fejéről ezt a koronát... és ott áll előttük, borotvált fejjel, mosolyogva, férfiszépségének ragyogó teljében Mister Barbe, a tökéletes tornász, idegek bátorságának gladiátora. Itt nincs nevetés, komikum... ez nem egy nőimitátor önleleplezésének mulatságos fordulata, nem felhők közül való lepottyanás, nem megtörése a varázsnak. Itt valóban egyik ámulatból a másikba esünk, teljes fordulattal lendülünk át a legnagyobb lehetőségek túlsó oldalára. Barbette nem a női ruhába öltözött férfi és Barbe nem a nőt majmoló komédiás... mert Barbette férfinek és nőnek is egyformán tökéletes szépség. A férfias szépségről és nőies szépségről való minden csinált elképzelés és elmélet egyszeriben felbillen és tótágast áll, mint egy akrobata; Barbette-be egyszerűen beleszeretett a nézőtér minden férfitagja, mint nőbe és a nézőtér minden nőtagja, mint férfiba.

De hát hogy lehet ez? Hiszen férfias és nőies alatt, testi értelemben, és különösen testi értelemben, valami ellentéteset, egymást kiegészítő ellentmondást szoktunk érteni, így tanított bennünket a művészet és tudomány, így hitettük el mágunkkal az ébredő szerelem egész életünkre és minden szemléleti formánkra kiható korszakában. S most íme, egy emberi lény, akinek, ha szerelmi sikernek nevezzük el a másik nem elkápráztatását sajátos nemi mivoltunkkal, szerelmi sikerei lehetnek mindkét nemmel szemben... hol és miben keressük hát ezt a sajátos megkülönböztető jegyet, ezt a nemi karaktert, amit a szerelemkeltés föltételének, föltételnél többnek, lényegnek tartottunk?

Régen gyanítom, hogy szerelem és szerelemkeltés több vagy kevesebb, mindenesetre más valami, mint amennyit a „nemek vonzalma" meghatároz. De távol legyen tőlem, hogy ezzel bizonyos vonatkozásokra célozzak, amiket lélektan és erkölcs, valószínűleg helyesen, „betegesnek" minősít. Óvatosan talán csak annyit, hogy úgy látszik, varr a szerelemben valami, a nemektől, a nemiségtől független vonás, amit nem nevezhet erkölcstelennek a művészet, és nem bélyegezhet művészietlennek az erkölcs... valami nemektől független és mégsem nemtelen, sőt a legnemesebb és legmagasztosabb, mert az ember szépségét hirdeti.

Emberi szépség! Hát ilyen is van, férfi szépségen és női szépségen túl — lehet az embert önmagáért is szeretni?

Aligha.

Azt a tökéletes példányt, akit íme, a pillanat káprázatában hajlandó voltam embernek nevezni, a nők tökéletes férfinak, a férfiak tökéletes nőnek érzik. Kétfélének kell lennie, ha egyféleképp diadalmaskodni akar — az ellentmondás kettőssége teszi egységessé tevékeny hatását, mint a villamosságét, mely cselekvő erővé csak akkor válik, ha akaró és tagadó ellentét harcol benne egymással. Az ember, önmagában nyomorult féreg, két lábon járó tollatlan állat — férfi és nő alakját kénytelen felvenni, ha valami kis örömhöz akar jutni, azzal, hogy örömet okoz. Ehhez a kényszerítő feltételhez van kötve a boldogságnak az a pislákoló kis szikrája is, amit, alamizsnaként, odavetettek nekünk — és ha Schopenhauer, nagy művét a megismerésnek befejezve, így sóhajt fel: „élet és halál!... úgy látszik, nem érdemeltünk jobbat e kettőnél!"... bátran sóhajthatunk mi is, kilépve a színházból, a februári éjszakába: „férfi és nő!... úgy látszik, nem érdemelnek jobbat egymásnál".

Pesti Napló, 1925. február 5.