A múlt század közepe felé, talán nem véletlenül Darwin és követői nagy sikerének idején, jött divatba a műfaj, amit "népszerűsített természettudomány," "népszerű ismeretterjesztés" címen ratifikált az irodalom. Eredeti feladata az lett volna, hogy a nagyközönséget, kit a szaknyelv pedantériája megfoszt a forrásművek élvezetétől, tájékoztassa a tudományos problémák fejlődéséről, időrőlidőre beszámoljon róluk. Az új műfaj divatja nem maradt kölcsönhatás nélkül a nagy könyvsiker, mint a tudományos felfedezésekről szóló hírek gyors terjedésének lehetősége, a forrásművek, szakművek merev formanyelvét is magához idomította akadtak komoly tudósok, akik a közlés és kifejezés közti döntő különbség nagy elvére ráeszmélve, szakműveiket is igyekeztek úgy megírni, hogy azt a bizonyos harmadikat, az olvasót, akkor is érdekelje, ha nem szaktudósnak, csak művelt embernek készül. (Üdvös eredmény, egy lépés a tudomány klasszikus aranykora felé, ahol a tudás nem pálya és hivatal, hanem legnemesebb kíváncsiságunk kielégülése.) A műfajok fejlődésének rendjén kétfelé szakadt az eredetileg padagógikus célzatú "népszerű tudomány" az egyik, eredeti célját inkább megtartva, érdekfeszítő mesekönyveket kivonatolt a "valóság nagy regényéből," ahogy a természettudományt nevezi valamelyik szerző (ez az irány legmagasabb fokát s egyben hanyatlásának kezdetét Bölscheben éri el) a másik, önállósulva, egészen komoly valamivé válik hovatovább, a természettudományt csak eszköznek tekintve, a természet bölcselet szolgálatában. E műfajban abszolút értékű remekművek születésének lehetősége rejlik.
Francé, a magyar származású botanikus, szép könyvében ("Növények élete") valahol a kettő között helyezkedik el. Új, egyéni természet bölcseletig nem jut, nem is igyekszik; általános bölcselkedésében is még sok a "bölcselkedés," az a kissé émelygős dagály, ami a hírneves német "népszerűsítő" előadás módjában a képekkel vetített tudományos színházak kikiáltójának bosszantóan kenetes hangjára emlékeztet. Francé pátoszában több az ízlés ő inkább romantikus, a szemléltetett természeti csodák szépségei fölött való lírai természetű elragadtatásának hangsúlyozásával. A közlés tökélyét, azt a fokot, ami a "valóság regényé"nél, ugylátszik, ugyanaz, mint az epikánál: hogy a jellemzés fölöslegessé tegye az értékelést, nem éri el úgy, mint Fabre például, aki "Mémoires entomologique"jében a rovarok életét ábrázolva, az olvasóra bízza, hogy álmélkodva s elragadtatva kiáltson fel, biztos lévén a dolgában. Pedig az anyag amit Francé feldolgoz, izgalmasan érdekes, még annak számára is, aki nem teljesen laikus a néma és mozdulatlan élettestvéreinknek világában szinte szeretné az ember, ha a reflexiók helyett is adatokat kapna. De Francé, dicséretes ambícióval, ragaszkodik hozzá, hogy puszta szemléltetés helyett szemléletet adjon, azt és annyit csak, ami és amennyi példának elég, hogy felfogását igazolja. Viszont kár, mondom, hogy ez a felfogás nem olyan eredeti és izgalmasan újszerű és meglepő, mint a példák, az egyensúly felborulásának az a különös helyzete áll elő éppen ezért, hogy az olvasót jobban gondolkodóba ejtik a felsorolt tünemények, mint a törvény, amit az író alkot a példák tanulságosabbak, mint a tanulság, amit levont belőlük. Francé természet bölcseleti felfogása tulajdonképpen a fejlődéstan ortodox forrásaiból táplálkozik vörös fonala a célszerűségi elv. Igaz, hogy könyve meggyőzően igazolja ennek az elvnek helyességét, a dolgok fogaskerékszerű egymásba kapcsolódása, különösen a rovaroknak és virágoknak szinte szinbiozisformájú egymásra utaltságával, valóban döbbenetes a növények világában sokkal szemlélhetőbb és nyilvánvalóbb, mint egyebütt. E kapcsolódás megkapó érzékeltetése legerősebb oldala Francénak s ezenfelül a végső kicsengés, amit, példákon túl, mégis elvisz magával az ember, mint a könyv tulajdonképpeni mondanivalóját, amit ilyen határozottan talán éppen Francé gondolt el először: hogy a növényvilág nem atavisztikusan tengődő kezdetleges formája az életnek a fajták csodásan bonyolult intelligenciáját megértve nem ősanyát, hanem egyenrangú, sőt bizonyos tekintetben fejlettebb testvért kell, hogy felismerjen benne az állati és emberi formát öltött élet testvért, ki együtt nőtt fel, együtt fejlődött velük s a maga birodalmában éppoly tökéletes, mint emezek.