TIZENKÉTEZERÖTSZÁZ

Én aztán igazán nem értek pénzügyekhez, nemcsak úgy viccből, enyelgésből, dévajságból mondom, mint Hegedűs Lóránt, kitűnő barátom. Én bizonyítani tudom, hogy nem értek hozzá, én bizonyítványt hozok, én hajlandó vagyok levizsgázni és megbukni —, én száz tanút állítok, akik bizonyíthatják, hogy engem sohase láttak pénzügyekkel foglalkozni. Az én hozzászólásom a tizenkétezerötszázas pengő kérdéséhez a hozzá nem értés legtisztább, legszűziesebb, legártatlanabb himporától harmatos —, én úgy emelem fel ábrándos, tiszta kék szemem megejtő pillantását Bud miniszter bácsira, mint a zsenge menyasszony, mikor először intéz hozzá néhány óvatos, komoly, férfias szót az élet értelméről féltő, aggódó édesanyja. Én vagyok az az ember, akinek számára a felvilágosító cikkek és nyilatkozatok és magyarázatok szólnak e tárgyban = a miniszteri értekezleten, ahol döntöttek és megállapodtak a tizenkétezerötszázas pengőben, rólam volt szó, mikor utasításokat adtak a referenseknek, hogy a nyilvánosság számára érthetővé kell tenni, meg kell magyarázni, miért volt a legjobb ez a megoldás —, mindez nekem szólt, hozzám volt intézve, egyedül hozzám, mert én vagyok az egyetlen ember, aki e magyarázatok és felvilágosítások nélkül kukkot sem értenék az egészből —, én vagyok az a fehér lap, az a nyitott fül és csukott száj, az a friss gramofonlemez, akihez kézzellábbal beszél most, lapok hasábjain, pártértekezleteken, parlamenti ülésen a szakértő, hogy hát miért jó ez a dolog —, mert nekem nincs rá megjegyzésem, nekem nincs elméletem, feltevésem, ellenvetésem, honnan is lenne, hiszen én nem értek a dologhoz. Én vagyok az az ember, akivel meg kell értetni, hogy az elképzelhető lehetőségek közt mért legjobb a tizenkétezerötszáz.

Én tehát ennek megfelelően el is olvastam minden cikket és nyilatkozatot, ami ezt a célt szolgálta. Elolvastam, megtanultam kívülről, betéve —, bemagoltam és felmondtam magamnak, és most van szerencsém vizsgázni belőle.

Tehát.

Háromféle megoldást ajánlottak. Hogy húszezerrel szorozzunk, hogy tízezerrel szorozzunk és hogy tizennégyezerötszázzal szorozzunk.

A húszezer mellett szólt, hogy könnyű szorozni, hogy kényelmes átmenetet ad, hogy tekintélyt kölcsönöz a pénznek. Ellene szólt, hogy drágulást idézne elő esetleg.

A tízezer mellett szólt, hogy a legtermészetesebb szorzószám, nem okoz fejtörést, olcsóbbodást vonna maga után. Ellene szólt, hogy az osztrák pénzzel egyforma volna a pénzünk, ami azt a látszatot keltené, mintha minekünk annyi eszünk se volna, hogy külön pénzt gondoljunk ki magunknak.

A tizennégyezerötszáz mellett szólt, hogy állítólag, ennyit ér a pénzünk ténylegesen. Ellene szólt, hogy borzasztó nehéz volna átszámítani.

Már most a pénzügyminiszter úr azt csinálta, hogy mind a három lehetőséget elvetette és egy negyediket talált ki, amit rögtön el is fogadott. Első pillanatra ez a megoldás szerencsésen egyesítette magában mindhárom lehetőség hátrányait: a tizenkétezerötszázas pénz nem tényleges értéke a pénzünknek, irtóztató nehéz szorozni vele, minden vonalon a legnagyobb zavarokat és kellemetlenségeket idézi elő, azonkívül senkinek se tetszik a dolog és mindenütt elszontyolodást és kedvetlenséget vált ki.

Ezzel szemben a pénzügyminiszter megnyugtatta a kedélyeket, hogy majd csinálnak táblázatokat, amiket mindenki magánál hord majd és erről a táblázatról kényelmesen le lehet olvasni a szorzatokat és hányadosokat és logaritmusokat és köbgyököket, amikkel számolni kell majd a Teri szakácsnénknak a csarnokban.

Valamikor, a Somossy-mulatóban énekeltek egy küplét, aminek ez volt a refrénje:

„Ez a dolog roppant egyszerű!!

Egyszerű és mégis nagyszerű"

Hát igen, képzeljék el, hogy valaki elrontotta a gyomrát kovászos uborkával. Három orvos tanácskozik fölötte: az egyik hashajtót ajánl, a másik meleg borogatást, a harmadik böjtöt. És végre mind a hárman lelkesedéssel elfogadják egy negyediknek a módszerét, mely szerint a beteg egyék még két kiló kovászos uborkát, és amennyiben a görcsök fokozódnának, olyan szert kell neki beadni, amitől erős fejfájást kap, olyan erőset, hogy elfelejti a gyomorgörcsöket.

Pedig a dolog roppant egyszerű —, egyszerű és mégis nagyszerű. Ez a negyedik megoldás éppen azért győzött, mert mind a három lehetőség mögött voltak rejtett okok és érdekek, csak emögött nem. Mindhárom orvos, a hashajtóval, a borogatással meg a böjttel reklámot akart csinálni a maga gyógyító eljárásának és a hashajtógyárnak, azért volt érdekük, hogy a beteg meggyógyuljon — önző célok lebegtek előttük, ők maguk akartak érvényesülni. A negyedik tiszta és önzetlen ember volt —, ő nem akart érdemeket szerezni, feltűnni, ünnepeltetni magát, mint nagyszerű orvos —, ő tisztán és őszintén és önzetlenül, minden hátsó gondolattól, nyerészkedési szándéktól, kapzsiságtól mentesen, puszta lelkesedésből, l'art pour l'art, azt akarta csak, hogy a betegnek jobban fájjon a hasa, mint ahogy eddig fájt — s a három érdekelt orvosnak megszégyenülten el kellett hallgatnia.

Pardon — a pénzügyekhez nem értek —, de azt nem mondtam, hogy lélektanhoz se értek.

Az Est, vasárnap, 1925. november 1.