ÚJ BOHÉMIA

Maga mit beszél, mondja a „hájhasú polgár" a színésznek, aki panaszkodott, hogy nem tud megélni — magáé az egész világ. Művész hazája széles e világ.

A színész savanyúan nézett rá, és a polgár kényszeredetten mosolygott. Az egész beszélgetés úgy hatott, mint egy nagyon nem időszerű valami. Odakint transzformátorfényreklám lövellte szét a bokszmérkőzés eredményét.

A külső feltételek, ami azt illeti, megvannak. Megvannak a külső feltételei annak, hogy a művész ismét szabadon, vagyis aljas pénzvágytól megromlatlanul rajonghasson az ideálért. Világszerte nyomorognak festők, színészek, poéták, csakúgy, mint a tizenkilencedik század közepén, mikor Murger híres könyve meglátta s ugyanakkor meg is teremtette az új típust: a bohémet. Nincsen divatban a költészet, s a polgár lakószobáját megint csak kontárságok, „giccsek" díszítik. A szellemi arisztokrácia társadalmi tekintélye — politikai tekintélye sohase volt — (a kivételek olyan kevesek, hogy igazán csak a szabályt erősítik) proletárnívóra süllyedt. Üres a zseb és a bendő — lobogjon hát fel a szív, árassza el meleg, barátságos fénnyel a világot, édes humor nedvével a keserű poharat.

Az ám, ha a dolgok ilyen egyszerűen és logikusan függnének össze. Sajnos az az átkozott Einstein meglódította a világot, és azóta két egyenlő feltételből nem jön ki mindig ugyanaz az eredmény: mozog a Föld, s ami itt nappal, az ott éjszaka. Eltolódtak az arányok, a romok fölött nem nő fel mindig új palotasor földrengés után — néha ott maradnak a romok, s száz mérfölddel odább építik fel újra az elpusztult várost: de csak vályogból és facölöpökből, mint szegény népvándorlókhoz illik — s az Új Város néha nyomtalanul pusztul el a föld színéről, míg a régi romhalmaz évezredeken át megmarad „kíváncsiságára iskolásfiúknak", ha Murger „Bedeker"ével kezedben megindulsz most, hogy Rodolphe Bohémtanyáját felkeresd ugyancsak zavarba jössz, nem ismered ki magad. A ház, ahol a műterem állott, megvan még talán, de ablakából nem néz ki immár az édes Mimi. A műteremben most autójavító műhely van és Rodolphe nevére nem is emlékszik már a házmester. Valahol bent lakik a városban, albérletben vagy egy szegény rokonnál. Állást keres, szeretne kimenni Hollywoodba, esetleg lehetne a mozinál valamit csinálni. Vagy plakátot rajzolna, ha Kovács úr volna szíves szólni a vezérigazgatónak. A bubifrizurás Mimivel szokott még néha találkozni, de nemigen tudnak mit mondani egymásnak Miminek egy úszóbajnok udvarol, aki most gondolkodik rajta, hogy profivá lesz, s akkor esetleg el is veheti.

Igen, a feltételek megvannak. A művész zsebe üres — nyomorognak a színészek, festők, poéták. Új Bohémia született meg, de bohémromantika nélkül, bohémkedély, bohémderű nélkül. Mi ennek az oka?

Nagyon egyszerű, ebben az új Bohémiában hiányzik egy feltétel — a legfontosabb, valamikor úgy hítták, hogy remény. Ezek az új bohémek nem érkezhetnek be, annál az egyszerű oknál fogva, mert ők már egyszer be voltak érkezve. Nem rajongó fiatalokból áll ez az új bohémtársaság, akinek tarsolyában ott a marsallbot — lecsúszott Napóleonjai ők egy boldogabb kornak, amikor egyszer már primadonnák voltak, ünnepelt kedvencei a hálátlan közönségnek. Nincs mód rá új Mecenást találni, azon a címen, hogy „ez a név valamikor még ragyogni fog", mert a név valamikor már ragyogott és elvesztette fényét. Az új Rodolphénak csak lakcíme nincs —a nevét megtalálod a lexikonban.

Az élet vonata sebesen száguld valamerre — jó volna tudni, hová. De ha nem is tudjuk az irányt, bizonyos, hogy szalad és nagyon naiv lélek az, aki visszafelé haladva a vonat, a vonat folyosóján abban a boldog hitben ringatja magát, hogy lassacskán majd csak hazaérünk, gyalog, ha mindig visszafelé megy a folyosón.

Az alkony hasonlít a hajnalhoz, de aki látta a hajnalt, nem fogja a kettőt összetéveszteni. A hajnal Murger „Bohémvilága" volt.

Bácsmegyei Napló, 1926. december 25.