A FŐORVOS ÚR FÜLE

Kicsit meghökkentem, mikor Kázmért megpillantottam. Ott ült régi helyén, a sarokban, ahol utoljára láttam öt évvel ezelőtt. Ű is észrevette csodálkozásom, elnézően mosolygott.

— Szervusz, szalvétagombóc. Na, mit csodálkozol? Ülj le.

— Én? Én egyáltalán nem...

— Dehogynem. Csodálkozol, hogy itt látsz. Semmi ellentmondás, szalvétagombóc.

— Mi volna ebben különös? Biztosan el voltál utazva.

— Hogyne, hogyne. Engem nem kell mentegetni. Tudod te jól, hogy én nem voltam elutazva.

— Hát...

— Hát, hát. Hátnak has is kell. Hát itthon voltam. Méghozzá biztos helyen. Üdültem. Azt is tudod, hol. Mezőségen. Lipótmező kies vidékén. Nagyon jól tudom, hogy mindenki tudta. Te is, szalvétagombóc. Ott is tudtam, hogy tudj átok.

— Igazad van... most jut eszembe, hallottam valamit. Na de hiszen mindegy, az a fő, hogy most itt vagy, nem igaz? És biztosan egészséges vagy. Érdekes élmény volt az egész.

— Hogyne, hogyne. Nagyon érdekes élmény. Neked legyen mondva. Inkább halmény, mint élmény. Hús, hús. Érdekesen nevet.

— Nem volt jó odabent?

— Az intézetben gondolod? Mondd azt bátran, a házban. Lipótház. Hua. De milyen jó volt! Remek volt, mint a szalvétagombóc.

Idegesít ez a szalvétagombóc. Hangot próbálok változtatni.

— Na, olyan nagyon jó nem lehetett, mert akkor, ahogy ismerlek, még mindig ott volnál.

— Úgy is van. Mondd inkább így! Öt évig biztosan nagyszerűen érezted magad. Mert úgy is volt, különben már előbb bejöttem volna. De a koszt remek, a társaság kitűnő, a park kellemes. Eszem ágában se volt kijönni. A harmadik év végén még féltem is, hogy kitesznek. Ravasz voltam, nem hagytam. A jó kis szalvétagombóc segített. Amíg a szalvétagombócon vitatkozni lehetett, senkinek esze ágában se volt kitenni. De a negyedik év végén abbahagytam, mert már untam a dolgot, ki akartam jönni!

— Ilyen ravasz vagy? Nagyszerű. Szóval, az történt, amit akartál. Orruknál fogva vezetted őket.

— Orruknál?!... Hua, hual... Azt meghiszem. De azért jó egy évig tartott, míg rájöttem, mi a teendő. Hogy mitől lehet bentmaradni, azt már tudtam. Szalvétagombóc. De hogy mitől lehet kijönni, azt meg kellett tanulni.

— Es, mint látom, megtanultad.

— A dolog őrült egyszerű. Ha szabad ezt a kifejezést használnom. Bentmaradni úgy kell, hogy az orvosokat kifárasztjuk. Ragaszkodunk valami marhasághoz. Szalvétagombóc, például. Eleinte próbálják lebeszélni az embert, aztán megunják, ránk hagyják.

— Nagyszerű! Pompás fiú vagy! Szóval csak ürügy volt a szalvétagombóc! De hogy jöttél ki?

— Megfordítottam a dolgot. Most én hagytam rá mindent az orvosokra.

— Elismerted a rögeszmét?

— Dehogy. Ez nem lett volna elég úgysem, mintha magamat illetően igazat adnék nekik. A teljes sikerhez az kellett, hogy az ő rögeszméjüket is elismerjem.

— Es?

— Volt hozzá erőm. Elbocsátásom előtti nap ünnepélyesen kijelentettem, hogy a főorvos úr füle meggyőződésem szerint nincsen üvegből. Hua, hua. Remek, mi? Szalvétagombóc, mi?

Az Est 1936, október 29.