AZ IKREK

Az ikerlegendák és anekdoták irodalmát mindig kedveltem, művész és tudományos vonatkozásban egyaránt: mint tudjuk, napjainkban az élettan berkeiben is lázas kutatás folyik az ikerprobléma végleges tisztázása ügyében, mendelisztikus alapon. Magam is próbálkoztam ikerségből származó félreértésekre alapított, izgalmas feszültségű történeteket írni — hogy mást ne mondjak, tőlem származik az a Panxala című közismeretlen novella, amelyben két ikerfivér két ikernővérbe szeret bele, elképzelhetik, ebből micsoda zavarok lesznek, a két pár férfitagja ugyanis állandóan felcseréli a nőtagokat és viszont, amiből a kombináció törvénye szerint négy faktoriális vagy egyszer-kétszer-háromszor négy helyzet adódik. A végén csakugyan megtörténik, hogy az egyik szerelmespár abban a hiszemben enyeleg, hogy ők ketten A és B, holott C és D találkoztak.

Természetesen mindig úgynevezett egysejtű ikrekről van szó, akik egyneműek szoktak lenni, és valóban úgy hasonlítanak egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz — a szabatosság kedvéért mondjuk így (ezt mindig elfelejtik hozzátenni): mint ma reggel egyik tojás a másikhoz, mert a tegnapi tojás például lényegesen különbözik a maitól, ugyanis, mint hallom, két fillérrel megint drágább lett.

A két fivér, akik közül az egyik (de lehet, hogy a másik volt) az alábbi történetet elmesélte nekem, ilyen egysejtű ikrek, és tiszta csoda, hogy egymást nem tévesztik össze önmagukkal, és reggel például, ha álmosan a tükör elé állnak, nem kiáltják mérgesen: na tessék, ez a hülye János már megint a fivéremet keltette fel helyettem, el fogok késni az irodából.

Ugyanis közös irodájuk van, mind a kettő ügyvéd, szakmájukban egyformán kiválóak.

A történetre úgy került sor, hogy a másikat megkérdeztem (de lehet, hogy az egyik volt), volt-e már kísérteties hasonlóságukból valami hasznuk. Olyasfélére gondoltam, hogy például volt-e módjuk helyettesíteni egymást sürgős esetekben, mikor valamelyik akadályozottságát egy szükséges jelenlét esetén a másik kikorrigálta jelentkezésével. Hogy például katonaságnál vagy törvény előtt, vagy szerelmi találkán módjukban volt pótolni egymást.

— Ugyan, kérem — felelte legyintve a megszólított (de lehet, hogy a meg nem szólított felelt helyette) —, könnyű azt ilyen szépen elképzelni. Persze, volna rá mód, fizikailag, hogy egymás helyett álljunk ki. Párbajnál egyszerkétszer meg is csináltuk, hogy csekély ellenérték fejében, vagy ha az egyiknek más dolga akadt, leverekedtük egymás helyett a dolgot. De komoly ügyben nem ér semmit az egész, mert az esélyek, amiket gyarló emberek képviselnek, nem olyan megbízhatók, mint a mi hasonlóságunk.

— Hogy érti ezt a gyarló emberekkel?

— Hát ide hallgasson, most már elmondhatom a dolgot, olyan régen történt. Ügyvédi szigorlatomat én tettem le előbb, mert fivérem a harctéren volt. Az ő szigorlatára hazatérése után került a sor. Egy reggel elém állt és azt mondta: „Nézd, Laci (de lehet, hogy Sándor), te már bebizonyítottad, hogy tudsz — minek strapáljam magam? Tedd le helyettem is a szigorlatot, ha már benne vagy!" És én csacsi, csupa testvéri szeretetből vállaltam. Mit mondjak magának: úgy megbuktam, vagyis úgy megbuktattam őt, mint a vöcsök. Istenem — rossz kedve volt a tanárnak. Egy hasznom volt a dologból: a pótszigorlatot már nem bízta rám a fivérem.

Az Est 1936, décember 3.