ZOLTÁN LEÁLDOZÁSA

Ketten voltak meghíva ebédre vendégszerető asztalunkhoz: öreg barátom, Zoltán és fiatal barátom, András. Mind a kettőt őszintén szeretem és megértem — mintegy átmenet és összekötő kapocs vagyok köztük, mert ők ketten nem értik egymást. Nem értik egymást, mint ahogy nem értheti egymást ősz és tavasz, szenvedély és bölcsesség, elnéző béketűrés és harcias...

De szót szóba ne öltsek.

Zoltánt azért szeretem, mert ő képviseli számomra azt a tizenkilencedik századot, amelyből származom, s ahová időbeli honvágyam irányul. Nagyszerű műveltség minden irányban: lelke éppoly otthonos a humanisztika gótikus csarnokaiban, mint a természettudomány kémcsövei közt. Eklektikus érdeklődés, enciklopédikus tájékozottság a legpallérozottabb ízléssel és stílusérzékkel párosulva. Történelemben, irodalomban és művészetben egyformán megbízható, világszemléletéből nem hiányzik az életbölcseletté finomult társadalomtudományi ösztön. Egyszóval remek ember, amilyen remek volt a század. Kultúra és civilizáció nemes összhangja — őróla mondtam egyszer: annyi idősnek tartom, amennyi az emberi kultúra ezen a világon.

Ezzel szemben András a kor gyermeke. Világnézetben szélsőséges, pesszimista és szkeptikus. Nem nagyon hisz az ember magasabb rendeltetésében e Földön, s az Übermenschteóriára is csak legyint. Eszményképe (ha eszmékről szó lehet nála) az a KözépEurópában kialakult felfogás, a népszerű darwinisztika utolsó hajtása, mely szerint az ember épp olyan élőlény, mint az állatok és növények, adott esetben kitenyészthető, mint a borsó vagy a ló vagy a kutya; lényeges tulajdonsága tehát nem a túlbecsült egyéni értelem, hanem a származás és a pedigré, faji jegyek és törzsi adottságok, és a többi, hiszen ismerik ezt a leckét.

A terítésig nem is volt baj (remek szalvétagombócot kaptunk), Zoltán mint okosabb, türelmesen fékezte az András által elszabadított vita paripáit. Nem éreztette tudásbeli fölényét, úgy beszélt, mint az a tanító, aki a tanítvány nyelvéhez alkalmazkodik. Folyton ezeket a kifejezéseket használta: „kétségtelen", „bizonyára", „persze tekintetbe kell venni", és így tovább, ügyesen parírozva latin szabatosságban edzett flörettjével a germán ízlésű bunkó csapásait.

De egyszerre csak, meglehetősen váratlanul, András kijelentette, hogy Dekobra sokkal jobb író, mint Anatole France.

Ekkor történt a gyászos csoda.

Olyanféle jelképes jelenés, mint amilyen a nagy latin császárt, Julianust terítette le, mikor a barbár Kelet fenyegető szimbóluma feltűnt a láthatáron.

Először nem hittem a szememnek.

Aztán megdörgöltem és megint kinyitottam.

Dermedten néztünk mind a ketten Andrással, hang nem szorult ki a torkunkon.

Zoltán lassan süllyedni kezdett.

Lassan, egyenletesen süllyedt, mint egy hegylánc a tektonikus földrengésben, vagy mint egy misztérium színpadának alsó kulisszája, hogy helyet adjon a fölébe kerülő díszleteknek.

Még egy pillanatig látni lehetett komoly, tűnődő arcát, bánatos tekintetét.

Aztán már a homlok félköre úszott csak az asztal peremén, mint elsötétedő láthatár fölött a leáldozó nap.

Aztán csendesen, hangtalanul eltűnt a homlok és a szelíd, barna üstök.

Zoltán eltűnt az asztal alatt.

Jól emlékszem, pillanatokig tartott, míg magunkhoz tértünk: megbabonázva, tátott szájjal néztük a látomást, mely számomra mindig az Utolsó Humanista Század elmúlásának, Spengler „Napnyugat hanyatlásának" képzetét fogja idézni, ha szóba kerül.

Tudniillik, az történt, hogy az öreg biedermeier karszék, amin Zoltán ült, éppen akkor mondta fel a szolgálatot — négy lába szépen négyfelé ereszkedett, mint egy fáradt lóé, mely csendesen elhanyatlik és kiadja a páráját.

Magyarország, 1937 február 24.