KISFIÚ

Tavaly nyáron mulatságos jelenet volt csak, most, hogy eszembe jut, egyszer csak látom, hogy tömeglélektani példázat. (Az a gyanúm, minden, ami egyszerűen megtörténik, egy idő múlva — ha az ember eltűnődik rajta — példázattá válik.)

Három óra felé érkeztem a szép kis vidéki strandra, amilyen most mindenfelé van az országban.

A gyerekek nagy része már hazament ebédelni, hogy később folytassák a hancúrozást. A medencében vagy húszan lehettek, csupa felnőtt, többnyire férfiak, idősebb urak, afféle nyugalmazott hivatalnokok és kereskedők, agglegények, akiknek nincs háztartásuk, itt sütkéreztek délelőtt a napon, s strandvendéglőben ebédeltek, szunyókáltak egy kicsit, aztán bejöttek a medencébe, mert ez egészséges.

Nagy ricsaj volt éppen, amikor megérkeztem.

A tisztes társaság labdázott.

Egy nagy gumilabda ugrált a vízen. Ezt a labdát dobálták egymásnak belefeledkező indiánüvöltés kíséretében.

A társaság hajkurászott, felszabadulva, nekivadulva, mint a gyerekek. Valószínűen attól lelkesedtek így fel, hogy a valódi gyerekek elmentek, a sok komoly bácsi magára maradt. Az életkor viszonylagos dolog, akkor érezzük öregségünket, mikor fiatalok is vannak köztünk. Figyeljék meg azt a duhaj diáksereget, ami egy harmincéves érettségi találkozón kialakul.

Itt is ez volt a helyzet. Öt perc múlva magam is bent voltam a medencében. További öt perc múlva mohón és lelkesen vettem részt a játékban. Nem kellett senkinek bemutatkozni, ahogy a játéktéren összeverődött csibészek nem mutatkoznak be egymásnak.

A zsivajból ezt a szót vettem ki:

— Kisfiú! Kisfiú!

Mindenki ezt kiabálta.

Középen egy fehér szakállú, tisztes bácsi állt, nyilván a labda tulajdonosa. A labda mindig hozzá került vissza, ő hajította aztán el különféle irányba, meglepetésképpen. A többiek kapkodtak.

Ennek kiabáltak, s kiabáltam aztán én is lelkesen, nógatva, miközben feje fölött tartotta a labdát, habozva, merre hajítsa.

— Kisfiú! Kisfiú! Ide dobja!

Félórai hajigálás után leültem a medence szélére, a többiek tovább játszottak, egyre harciasabban. Egy úr ült le mellém.

— Nini, szerkesztő úr!

— Jó napot, mi újság?

— Én is leruccantam a reggeli gyorssal, kilenc óta itt lubickolok.

— Nagyon kellemes strand. Mondja csak, ki az a bácsi, aki a labdát dobja?

— Nem tudom. Kérdeztem én is, senki se tudja.

— Miért kiabálják neki, hogy kisfiú?

— Ja, az már csak megszokás... Tudniillik a labda csakugyan egy kisfiúé, aki itthagyta. Ő kezdte dobálni, és mikor mi, többiek beszállingóztunk a vízbe, tőle kértük. Aztán hazament, és a labda ott maradt annál az úrnál. Már belejöttünk, hogy akinél a labda van, az mindig a kisfiú. Azért kiabáljuk így.

Hát igen. Aki a labdát dobja, az ősz szakállal is kisfiú. Politikai népgyűlésen viszont bölcs vezérünknek nevezzük esetleg a kisfiút, aki a jelszavakat dobálja felénk.

Az Est, 1937 március 27.