„BÖZSIT JOBBAN SZERETTE"

Az előkelő utcában, ahol lakom, aranyos őszi reggel, halkabb léptek, szordínósabb hangok — még az autóbusz is diszkrétebben zakatol, és állomáson kívül is megáll, ha egyegy finom, feketeruhás úr felemeli a kezét.

Idős hölgy közeledik a jelzőtábla felé, ahol megálltam. Mellette tizenkéttizenhárom éves pesztonka igyekszik, pirospozsgás, szolgálatkészen mosolygó almaarc, szőke copf figyeg a hátán. Ugy ugrálja körül a méltóságos vagy inkább kegyelmes asszonyt, mint egy derék kis ratlerkutyus — a szőke copf is úgy röpköd, mintha farkát csóválná a kölyökfej.

Nem véletlen hasonlat: a pesztonka mellett ott fut a valóságos ratlerkutyus — a kislány időnkint lehajol, megigazítja a szíjas nyakörvet, csettintgetve biztatja a kutyust. Első pillanatban nyilvánvaló a helyzet: a kis pesztonka nem közvetlenül az idős hölgy szolgálatában áll, hanem a kutyus kíséretét látja el, olyanformán, ahogy gyereklányokat lát az ember, akik a nagysága vagy a nevelőnő mellett vigyáznak a gyerekkocsira, amiben a trónörökös fekszik — néha kiemelik a kocsiból, tisztába teszik vagy viszik egy darabig, szólongatják, csitítják, ha bőg, gondoskodnak szórakoztatásáról.

Ez a szerepe és beosztása, de pillanat múlva kiderül, hogy újonc a foglalkozásban, legalább ebben a családban.

Mikor harmadszor hajol le, hogy az összetekerődzött szíjjat kioldja, a hetyke kis ratier mérgeset vakkant.

A kegyelmes asszony megcsóválja a fejét. Szigorúan, szinte ellenségesen figyeli a műveletet. És megszólal:

— Bözsit jobban szerette — mondja, s a hangjában határozott szemrehányás recseg.

Világos, miről van szó. A pesztonka ma reggel lépett szolgálatba a kutyus mellé beosztva, miután elődjét, Bözsit

elküldték vagy elment, vagy más alkalmazást kapott. Ez a séta afféle főpróba.

A pesztonka érzi is.

— Igeeen? — feleli áhitattal, mosolyogva, tisztelő csodálattal a hangjában Bözsivel szemben, aki nagyobb rokonszenvet tudott kiváltani a kutyusból, nyilván jobb képességek birtokában.

Egyébként ordítva válaszolt, amiből rögtön azt is tudni, hogy a kegyelmes asszony tök süket.

Pillanatig habozik, úgy látszik, számot vet a helyzettel. A következőkből kiderül, hogy elszánta magát. Nem adja fel, felveszi a harcot. Hiszen lehet, hogy Bözsinél se kedvezőbb alaptermészetről volt szó, csak gyakorlatról.

— Majd engem is megszeret! — ordítja még mindig mosolyogva, de vakmerően.

A kegyelmes asszony komoran hallgat.

A pesztonka oldalt bandzsít. Aztán hirtelen ötlete támad. — Gyere, fussunk! — kiabál a kutyára.

És elered. A ratier csaholva vele.

— Hopp, hopp! — biztatja — Hopp, fussunk!

Majd így fognak futni, játszani, szórakozni — majd ő megmutatja, addig nem nyugszik — nem szabad kétségbeesni, bátraké a szerencse. Majd meg fogja őt is szeretni a kegyelmes kutya ifiúr, mint a Bözsit — előre hopp, fussunk!

A kegyelmes asszony és az őszi verőfény bágyadtan, bizalmatlanul néznek utána.

Magyarország, 1937 október 6.