A SÜKET EMBER

Pedig milyen jó hangulatban ébredt. Azért mégis jó élni, gondolta, mikor átballagott az irodába, ahol dolgozott. Túl sokra nem vittem, gondolta, mikor egy elsuhanó autóban megpillantotta osztálytársát, a vállalkozót — de talán így jobb is nekem. A szerencse nem kapott fel tarajára, de nem is volt módjában letaszítani; nem ismertem meg a vad örömöket, de a keserves szenvedések is elkerültek. Nem nősültem meg, hiányát nem érzem, egy kis szelíd kárörömmel szemlélem a sok boldogtalan házasságot, családot. Ez a kis baj a fülemmel, ez se okozott nagyobb gondot. Sőt, sok tekintetben örülhetek neki — nagyvárosban élő ember számára határozott előnyt jelent, hogy közömbösen olvashatja a cikkeket, vádakat, szemrehányásokat, csendrendelet ide meg oda, nem lehet kibírni a zajt. Hehe, ilyenkor megint halkan röhögök magamban, nekem nincs szükségem csendrendeletre, azért jobbak az idegeim, mint ennek a szerencsétlen Vágónak, aki előbb-utóbb tönkre fog menni a hajszában. Persze a muzsika kicsit hiányzik, szerencsére úgyse nagyon szeretem. És milyen helyes politika, hogy nem vallom be, általában a süketségemet. A hallók nem tudják, hogy alapjában milyen fölösleges jól megérteni egymást, hiszen az emberi érintkezés kilencven százalékban teljesen fölösleges halandzsából áll: konvenciókat mondogatnak egymásnak, amiből nem jön ki semmi.

Még az irodában is jól érezte magát. Szorgalmasan dolgozott, átolvasta az egész havi mérleget, fülét bal tenyerével kissé előrehajtva, ahogy szokta olvasásnál, ahol pedig fölösleges volt, nem leplezte süketségét.

Dél felé bejött a főnök, archűdéstől kissé félrehúzott szájjal, amiről soha nem lehetett világosan leolvasni a lelkiállapotát.

— Nézze, Krámer, ezt megint elpancsolta nekem, — ordított — nem tud vigyázni! Tönkretette ezt a füstemésztő üzletet. Ez az utolsó eset, figyelmeztetem! Mégis botrány!

— Ó főnök úr, — rebegte hálásan a süket ember — én csak a kötelességemet teljesítem. Nem a dicséret miatt tettem, tessék elhinni. Nagyon köszönöm, főnök úr.

Még délben is tartott a jó hangulat. Kicsit csodálkozott azért, mikor a szolga elhozta a főnök goromba levelét.

— Hm, hm, — gondolta a süket ember — úgy látszik, félre értettem, mégse volt üres halandzsa, amit délelőtt mondott. Máskor jobban fogok vigyázni.

Vigyázott is. Délután Brámerrel találkozott.

Örülök magának! — lelkendezett messziről Brámer — Tudja, hogy megszereztem a szállítást? Magával fogjuk megcsinálni, egy kalap pénzt keresünk!

— Hagyjon a fenébe, — mordult rá a süket ember — ordítson a nagypapájával! Semmi közöm magához!

És otthagyta faképnél. Á, gondolta mérgesen, szakítok a módszeremmel. Nem érdemlik az emberek, hogy erőltes sem magam miattuk. Abbahagyok velük minden érintkezést — visszavonulok a magányomba, amit a fogyatékosságom biztosít nekem.

Álldogálni kellett, vagy negyedóráig a várakozók közt az utcán. Mogorván topogott. Didergő ember állt mellette. A szája szüntelenül járt — az isten tudja, mit tud annyit fecsegni. Végre megunta.

— Nekem mesélhet! — mordult rá dühösen — én töksüket vagyok, érti!

— De kérem! — fordult felé indignálódva az idegen, vízszintesen mozgatva állkapcsait, miközben egy darab perec kiesett a szájából — Mit akar tőlem? Én nem beszélek, én eszem.

Magyarország 1937, január 20.