BÁRÁNYBÉGETES A KÖRÚTON

Vacsora után — természetesen a hangulatos budai kocsmában — vendégeinkkel, két angollal és egy olasszal, a társaság autóba ült, hogy a pályaudvarra kísérjük őket. Szép, teliholdas éjszaka lévén a Körúton leszálltunk, előreküldtük a csomagokat, gyalog sétáltunk a Baross tér felé. Az idegenek kérdezősködtek, mi lelkesen magyaráztuk Budapestet. Egyszerre felfigyeltünk.

Balról ismert, de a körülményekhez képest váratlan hang.

Beee... e...

Báránybégetés, erős és dallamos, nem egy báráré nyilván egész nyáj béget, a kolomp is beleszól, édesen csiingelve.

Mindannyian gépiesen fordulunk a hang irányába. Még mielőtt megpillantanánk, lelki szemeinkkel látjuk a megható képet: bánatosan görbülő orrokkal a göndör gyapjas fehér báránykák, mint megannyi áldozásra siető lélek, torlódik hangtalanul, gyűrődve a kolompos után. Olyan puha és hajlékony az egész, mintha egy darabból volna a nyáj — egy nagy mozgó szőnyeg, süppedő és hullámzó folyó, aminek minden hulláma külön fodrozódik a holdfényben. Hozzá a bégetés panaszos éneke, békésen és megadóan fájdalmas „ej uhnyem", a balsorsát betölteni ballagó, szelíd állati szívvel.

Beee... e...

— Viszik őket a vágóhídra — mondja valaki közülük, s mindjárt le is akarja fordítani, de nem jut eszébe angolul a vágóhíd.

— Pest még tulajdonképpen az Alföld — magyarázza a doktor úr —, ott sok a birkaféle, úgyszólván speciális nemzeti tenyészet. A paraszt szereti minden formájában, húsát, gyapját — utóbbit, tudtommal, csak nálunk hordják azon nyersen... izé..., hogy is fordítsam le a szavakat, „suba" meg „bekecs" — tudniillik...

— Igen, igen — mondja az angol, nyakát forgatva —, de hol a nyáj?

Csakugyan, hol a nyáj?

Most már mind forgolódunk — forgatjuk a képet, mint a régi német vicclapok „Vexierbild"-jét, amikor meg kell keresni a vadászt.

— Elöl lehetnek...

— Á, hiszen egész közelről hallani...

— Biztosan a mellékutcában jönnek — tódítja valaki, és benéz, de a mellékutca üres.

— Pedig innen jön a hang, az biztos — makacskodik a szőke újságíró —, listen, Mr. Freeman, milyen édes..., ön is úgy hallja, mint mi? Nekünk ez olyan, mintha magyarul bégetne... (teszi hozzá ábrándosan).

Cini fél perce vonogatja a vállát.

— Frászt — jegyzi most meg tömören. — Véletlenül francia bárányok. Most újították fel a Pasteurfilmet, ami tavaly ment. Ez a kis kéthetes mozi forgatja, itt a sarkon, nyitva van a gépház ajtaja, onnan jön. Rögtön ráismertem arra a jelenetre, mikor Pasteur az első birkaoltásokat beadja.

Az Est, 1938 július 24.