ALADIN ÉS ALADÁR VAGY A JÓ MODOR ISKOLÁJA
Új Magyar Illemtan

Férfiasság és nőiesség

ALADÁR: Rosszkedvű voltál, tegnap este, mozi után. Nem tetszett a film? Megjegyzem, nekünk se... Mondtuk is Lollival, később, inkább azt a búvárdolgot kellett volna megnézni.

ALADIN: De hiszen Lolli sokat nevetett, sőt az érzékeny jelenet meg is ríkatta...

ALADÁR: No istenem, mit jelent az... A legnagyobb marhaságon nevet néha az ember, és egy émelygős giccsen elbőgjük magunkat, ha az életünk valamelyik érzékeny emlékét idézi fel, történetesen... különösen a nők, tudod, hogy van ez...

ALADIN: Igen, ez igaz, a nők, ha művészi ábrázolásban látják a tragédiát, ami mellett hidegen mennek el életükben, gyakran olyankor is, mikor ők okozzák... nagyon könnyen hatódnak meg. Kitűnő műélvezők. Hamarább érzik meg a művészetben, ami benne általános.

ALADÁR: Ez csak nem volt művészet?

ALADIN: Igaztalan vagy. Minden alkotásban azt a jót kell keresni, ami megvan benne, nem azt, ami hiányzik belőle: ez a jóhiszeműség első feltétele. Káposztának legyen elég savanyú, amit túrósgombócnak ettél, egy előítélet alapján, ami a giccset megkülönbözteti a "művészi" alkotástól, összetéveszted a pátoszt az álpátosszal, az értelmességet az érzelgősséggel, a tökéletes tárgyat a tökéletlen formanyelvvel. Azon a közismert giccsen, ahol a haldokló Petőfi saját vérébe mártott kézzel írja a földre, hogy "hazám", nem a hazaszeretet émelygős és ellenszenves, hanem a lapos és művészietlen kép maga, a csapnivaló modor. A nők ezen könnyebben teszik túl magukat, számukra a modor nem olyan fontos, keresztüllátnak rajta, észreveszik mögötte a lényeget. Egyébként nem emiatt voltam rosszkedvű.

ALADÁR: Hanem?

ALADIN: Az a kis jelenet kedvetlenített el, ott a kávéházi asztalnál.

ALADÁR: Azzal a magánosan ülő úrral? Már megbocsáss...

ALADIN: Nyugalom, megint indulatba találsz jönni és megint nem lesz igazad. Lehet, hogy a törzsasztal csakugyan le volt foglalva számotokra és nem is azt vitatom, hogy az illetőnek, ha látja, hogy hárman vagyunk, kutyakötelessége átadni a helyet, akármilyen kényelmesen fészkelődött be, hogy olvassa az újságokat. De az érv, amit felhoztál s a mód, ahogy tudtára adtad, az volt megalázó őrá s végeredményben hozzád és tollához is méltatlan.

ALADÁR: Na hallod... csak azt mondtam, amit minden férfi mondott volna a helyemben... Ha egyszer látja, hogy én hölgytársaságban vagyok, ő pedig nem, egyenesen a hölgyet sérti meg, amikor az elsőbbség jogára hivatkozva, velem szemben, vonakodik átadni a helyét.

ALADIN: Először is, abból, hogy minden férfi a helyedben... satöbbi... nem következik, hogy ez modor. Vannak modortalanságok, amik az egész "művelt Nyugat"-on el vannak terjedve... különben miért érezné magát olyan kínosan a lelke mélyén jómodorú ember, ebben a civilizált világban, amiben élünk? Ezek között egyik legáltalánosabb az a felfogás, hogy a galantéria, a nőkkel szemben való gyöngédség és udvariasság egyértelmű a régi lovagiassággal, vagyis a nőknek, mint gyengébbeknek, védelmével, tehát nagyon jól összefér azzal, hogy viszont férfitársammal goromba és agresszív legyek, a hölgy társaságában - sőt vannak, akik egyenesen azt hiszik, annál szebben kedveskednek őnagyságának, minél durvábbak egymáshoz - vagy nem vetted észre a hangosan mulató, mindenkit zavaró vacsoratársaság legfőbb szórakozását: nőknek bókolni, egymást medvekedélyességgel ócsárolni, mintha másfajta kedélyesség nem is volna a világon. Ez ugyanolyan rossz modor, mint ahogy azt a Petőfi-képet festették - egy örökszép témának (a nők iránti rajongásunknak) abban az elavult formában való feltálalása, ahogy valamikor a nővédelem szükségessége tett stílszerűvé, mikor még csakugyan rászorultak a nők. Minap egy hírneves pszichológus, túlságosan természetes óhajtván lenni a társaságban, s nehogy mestersége miatt, "finom embernek" tartsák (ettől minden hím voltára hiú férfi nagyon fél, abban az oktalan feltevésben, hogy finomság és férfiasság ellentétes dolgok), egy a társaságunkban tartózkodó igazán finomlelkű (egyébként nagyon is férfias) költőbarátom udvarias bemutatkozását így fogadta, jó hangosan: "na, örülök, hogy megismerhettem - a szebbik felét (mármint a költő feleségét) már ismerem - ilyen csúnya embernek ilyen szép felesége legyen, gratulálok!" Mondanom sem kell, hogy a lokálmodorban elméskedő "lélekismerő" sokkal csúnyább volt, mint a finomvonású költő, aki persze elpirult és erőltetve nevetett, nehogy elrontsa a hangulatot, ahelyett hogy sarkon fordulva faképnél hagyta volna a humortalanul viccelő, neveletlen frátert, aki azt hitte, a gáláns bók legízesebb fűszere egy otromba sértés.

ALADÁR: (tűnődve.) Ebben van valami, igazad van. De mikor a nők megszokták ezt a fajta bókot - végre is a jó modor első feltétele, hogy az uralkodó szokásokat betartsuk.

ALADIN: Az uralkodó szokás nagyon viszonylagos. A spanyol férfiak "kezedet csókolom"-mal köszöntik egymást, igaz, hogy a nőknek viszont így mondják, "lábaid előtt fekszem".

ALADÁR: Mind a kettő túlzás.

ALADIN: Az udvariasság soha nem lehet túlzott, hiszen abból a vágyból származik, hogy embertársunkat önmagunknál tökéletesebbnek lássuk, ami a legnemesebb vágy, s nagyban hozzájárul, hogy valóban, kölcsönösen, tökéletesítsük egymást, a szónak emberi értelmében, függetlenül a nemektől. Az igazi udvariasság inkább enyhíteni törekszik azt a sok kellemetlen összeütközést, ami a nemek különbségének következménye, mint aláhúzni, azért kerüli az indiszkréciót, mint a nemek közti kellemes összeütközés következményeinek sértő feltárását, a magánügyet.

ALADÁR: (feszengve.) Kicsit bonyolult vagy.

ALADIN: (mosolyog). Nem én vagyok bonyolult, csak a dolog, amiről beszélek. Elismerem, hogy a jó modornak s a társasági illemnek alapszabályai nem túlságosan egyszerűek. De a bridzs és a sakk se egyszerű játék, mégis milyen szenvedéllyel játsszák, különösen az előbbit, világszerte, s milyen tekintélyre tesz szert, aki sokévi gyakorlat és megfelelő tehetség birtokában jól játssza - miért akarod hát a legnemesebb s persze legnehezebb társasjátéknak, az embernek egymással való érintkezésének művészetét unalmassá egyszerűsíteni? Bár többen értenének hozzá, negyvenen felül, akik a világ dolgát igazgatják - most nem volnának tanúi a dísztelen látványnak, ahogy egyik vezető politikus a másik után hirdeti a legnagyobb uralkodói erénynek azt az egyszerű neveletlenséget és modortalanságot, ami egy ember, egy nemzet, egy ország, egy állam erejét, nagyságát, "férfiasságát" a pökhendi, hencegésben, agresszivitásban, más emberek és nemzetek ócsárlásában látja és dicsőíti, végtelen kárára és veszedelmére a kultúrának és civilizációnak.

Pesti Napló, 1933. március 25.