MINDIG SANS GÈNE

Nagyon ismertek a Barna Dóri sürgönyhistóriái is. Például az, hogy miként foglalta le egy vidéki városban haszontalanságokkal a telefont, csakhogy a többi riporterre sor ne kerülhessen, és így ő az összes lapokat lemarasztalhassa. Ismeretes az a tréfája is, amit azzal a postatisztviselővel követett el, aki az ő rőfnyi hosszú sürgönyriportját este nem akarta fölvenni, amire csak annyit kért:

— Kérem, ha a hosszú sürgönyt nem veszi föl, vegye föl ezt a rövidet.

— Szívesen, ha nagyon rövid.

— Tehát: Baross Gábor, Budapest. Postahivatalnok bálba akar menni, és a sürgönyök fölvételét megtagadja. Szigorú intézkedést kérek.

Persze ész nélkül fölvette erre a megrémült postás a hosszú sürgönyt.

Ezek azonban közismertek. Inkább hát befejezésül egy kis intimitás.

Barna Izidor hosszú évek múlva otthagyta a régi lapját. — Bármikor visszajöhet hozzám — ezzel búcsúzott el tőle a szerkesztője.

Három évig volt távol, amikor megunta az új lapját, és visz-szakívánkozott a régihez.

Szó nélkül fölment hát a régi szerkesztőségbe. Levetette a kabátját, leült a régi íróasztalához, és anélkül hogy valakihez szólt volna, írta az ő kedves, ötletes cikkét, mintha csak tegnap távozott volna el...

Egy időben a szerkesztőségi törzsasztala a „Fiume" kávéházban volt. Itt találkozott minden éjjel, szerkesztés után Tóth Bélával, néha Vajda Jánossal és az íróvilág sok kitűnőségével. Ide állított be egyszeregy ismeretlen illú, és nagy kötet kéziratverset adott át neki. A szigorú „szerkesztő úr" átvette a kötetet, aztán másnapra randevút adott a „költőnek". Másnap éjjel azzal fogadta az önérzetesen drukkoló poétát, hogy maga mellé ültette, és hogy a diskurálás jobban menjen, egy butélia bort hozatott. (Ez azért volt nagy kitüntetés, mert Barna Dóri a legritkábban ivott bort.)

— Koccintsunk! — mondta az első pohárnál.

A túlboldog költő koccintott.

— Legyünk te! — mondta a másik pohárnál.

A túlboldog költő rajongva hajtotta meg magát.

— Úgy... és most térjünk át a versekre. Mert magázva az goromba, nehezen megy, hogy azt mondja az ember: maga marha, hanem így, hogy: te marha, minek írsz olyan rossz verseket! ezért senki sem haragudhatik meg. Itt vannak vissza a versek. Isten áldjon!

A TALÁLÓ CÍM

Achmed Rizáról, az új-törökök egyik legjelentékenyebb vezetőjéről Konstantinápolyból egyszer az a hír érkezett, hogy ő lesz az új kabinet külügyminisztere.

Szomaházy István, aki hétfői lapját szerkesztette, fogta ezt a táviratot, és odaadta egyik munkatársának, Lévai Mihálynak.

— Kérem — szólt hozzá —, ez nagyon érdekes hír, írja meg feltűnő és szenzációs címmel.

Öt perc múlva boldog és elégedett mosollyal nyújtotta át a fiatalember a szerkesztőnek a kéziratot ezzel a „szenzációs" címmel:

„Női miniszter Törökországban."

AZ OKOS GYEREKEK

Ezt a történetet szereplőinek egyike mondotta el nekem.

Már jó pár évvel ezelőtt történt, amikor Brandes Györgyöt ünnepiesen fogadták Budapesten az írók és művészek. Dr. Heinrich Gusztáv akadémiai főtitkár bemutatta báró Hat-vany Lajost Brandesnek, mégpedig ezekkel a szavakkal:

— Der Herr, der seinen [fater gut gewöhlt hat.

Hatvany nem akart adós maradni, és rámutatott Heinrichre, aki karrierje javát az apósának, Csengeri Antal államtitkárnak köszönhette.

— Und der Herr — vágott vissza a báró —, der seinen Schwie-gervater gut gewöhlt hat.

A SOVÁNY ÉS A KÖVÉR

Ennek a históriának egyik főszereplője ugyancsak Hatvany Lajos, aki valami kiállítás alkalmával összekerült egy teremben a korpulens Alpár Ignáccal. Nem ismerték egymást személyesen, de azért a műépítész így kedélyeskedett:

— Ha meggondolom, hogy valaha ilyen sovány agár voltam!... Mire Hatvany:

— Ha meggondolom, hogy valaha ilyen kövér sertés leszek!...

AZ ELISMERÉS

Késő éjszaka ült egy magas szőke úr egy Andrássy úti kávéházban, és leveleket írt. Már vagy a tizediket írta, amikor odalépett hozzá Szép Ernő, s rászólt:

— Mi az, pajtás?

— Hagyj békén — mondta a másik —, leveleket írok...

Szép fölületes pillantást vet a szárítási célból szétrakott levelekre, és megdöbbenve látja, hogy ahány levél, annyiféle írás. Az egyik hajszálfinom női írás, a másik vaskos férfiírás; volt köztük arisztokratikus szarkaláb-hetű, egyszerű szobalány-kézirat és a többi.

— Mi ez? — ismétli Szép a kérdést ámulva.

— Hagyd — felel keserűen a levélíró —, a lapomnál nagyon üldöznek. Nem ismerik el a tehetségemet. Ma nagy nehezen kiadták a tárcámat, és most elismerő leveleket írok a szerkesztőnek — a közönség köréből.

A NAGY URAK

Lázár Leó, a kitűnő újságíró egyik kezdő kollégájával együtt gróf Andrássy Gyulához ment interjúra. Ott bemutatkozott, amint illik:

— Én dr. Lázár Leó vagyok!

Azután a fiatal kollégáját mutatta be:

— Dr. Kovács, kollégám!

...Mikor vége volt az interjúnak, a fiatalabb újságíró meg‑

botránkozva súgta a lépcsőházban Lázárnak:

— Hallod-e, az mégsem járja, hogy magadat és engem dok‑

tornak neveztél, holott egyikünk sem az!

— Eh, tanuld meg öcsém, hogy ha nagy urakkal van dolgod, mindig doktornak mutatkozzál be. Mert a nagy urak a nevedet semmi esetre sem tartják meg az eszükben, és nagyon hálásak lesznek neked, ha „doktor úr"-nak szólíthatnak.

JÓ TANÁCS

Barta Lajos, a népszerű tárcaíró kávéházi törzsasztalánál nagyot nyújtózott, és elkeseredetten sóhajtott.

— Végem van! — mondta a világ legszomorúbb hangján.

— Hogy érted ezt? — kérdik tőle minden meggyőződés nélkül.

— Úgy értem — felel —, hogy az írónak akkor van vége, amikor már semmi sem jut eszébe. Az író abból él, hogy eszébe jut olyasmi, ami másnak nem. Én meg úgy vagyok vele, hogy amikor így a világra szakad a nyár, az agyvelőm egyszerűen felmondja a szolgálatot. Nem jut eszembe csak olyasmi, ami már másnak is eszébe jutott. És ez a halála az írónak.

Ezt az igazságot mindenki elismeri. De nem tud ellene

orvosságot senki. Az író újból megszólal.

— El kell utazni valahová.

Ránéz a doktorra:

—Hova menjek, doktor?

A doktor is unja az életét a kávéházi füstben. Hát unottan böki ki:

—Utazzék Franzensbadba... oda szokták küldeni az orvosok a pácienseiket terméketlenség ellen.