AKI MÉGIS „JÓ KÖLTŐ"

Egy lapszerkesztő évekkel ezelőtt fulmináns fölfedező tárcát akart írni Csizmadia Sándorról. Már éppen belé akart fogni az írásba, amikor eszébe jutott, hogy jó lesz előbb tudakozódni a Csizmadia vallási viszonyai iránt. Elvégre az óvatosság sohasem árt... Burkoltan megírta hát Csizmadiának, hogy néhány életrajzi adatot szeretne kapni tőle. A többek között azt, hogy mi volt az édesapja foglalkozása. Mikor aztán elolvasta a Csizmadia válaszát, elszörnyülködve kiáltott fol:

— Hallatlan! Így bízzék az ember emberben! Ő maga írja, hogy az apja sakter volt! Nem is rossz! A Petőfi apja mészáros volt, a Csizmadiáé pedig sakter!

A szerkesztő úr most már megállapodott magában; hogy a Csizmadia versei korántsem oly szépek, mint amilyeneknek első olvasásra hitte, és hogy egyáltalán az egész alak nem érdemes a megemlítésre. Aztán mikor találkozott azzal a munkatársával, aki a Csizmadia verskötetére fölhívta a figyelmét, csípős szemrehányással mondta neki:

— Édes barátom, azt is előbb megmondhattad volna, hogy a Csizmadia apja sakter volt!

— De kérlek, az lehetetlen! Hisz én jól ismerem! Mindig keresztény ember volt.

— Nem hiszed? Itt a levele, ő maga írja benne, hogy sakter volt az apja!

Az újságíró ámulva olvasta el a levelet, de aztán fölkacagott.

— Te, szerkesztő uram, nem sakter az, hanem — bakter! A szerkesztő úr most már újra azon a nézeten volt, hogy mégiscsak nagy poéta ez a Csizmadia Sándor.

A HYPOCHONDER

Egy hypochonder íróról szól ez a történet, aki a világ összes betegségei boldogtalan birtokosának képzeli magát.

Állandóan orvosi könyveket olvas, hőmérővel jár, és mindig méregeti a hőmérsékletét, a tárcája tele van receptekkel, és ha náthát kap, azzal a tudattal fekszik az ágyba, hogy tüdővésze van.

A képzelt betegek e díszpéldánya egyszer halotthalvány arccal rohant be a háziorvosához, akit hetenként háromszor fölkeresett, és remegő ajakkal konzultálta:

— Kedves jó doktor úr, képzelje csak, két nap óta úgy eszem, mint a farkas, és úgy alszom, mint a bunda: vajon mi bajom lehet?

EGY BUKÁS TITKA

A parlamentben épp feszült volt a hangulat képviselők és újságírók között, Szakács Andor szerkesztő azután elmondta, hogy pár éve a francia parlamentben is akadt újságíró-ellenes affér. Egy klerikális képviselő, aki még soha nem beszélt a Házban, viszont azonban soha újságot sem olvasott, így fakadt ki a folyosón:

— Az összes újságírókat ki kell verni a képviselőházból!

Miért haragudott így az újságírókra, az titok marad, de annyi bizonyos, hogy ezek keményen összeröffentek s erősen tanakodtak, mit csináljanak, bojkott alá vegyék-e a képviselőt, vagy akár sztrájkba menjenek az egész képviselőház ellen. A Figaro parlamenti tudósítója azonban magára vállalta a megbízatást.

— Bízzátok csak rám azt az urat! — mondta.

Attól fogva a boldogtalan klerikális honatya napról napra ilyen közbeszólásokkal szerepelt a Figaróban:

— Éljen a szabad szerelem!

— Le a papokkal!

— Éljen a bigámia!

— Pusztuljon az egyház!

Néhány napig tűrte, azután kétségbeesetten elment a szerkesztőségbe, ahol azonban kurtán végeztek vele.

— Kérem — mondta a parlamenti tudósító —, én azokat a közbekiáltásokat hallottam...

A képviselő elbujdosott Párizsból: hazament a kerületébe. Alighogy megérkezett, rátámadtak a választói:

— Micsoda közbekiáltásokat engedett meg magának? — kérdezték tőle.

Ez a dühtől reszketve tiltakozott:

— Nemcsak hogy nem az én közbeszólásaim azok! —

mondta —, hanem még életemben sem szóltam közbe!

A választók erre még nagyobb dühbe jöttek:

— Nemcsak nem mondott soha beszédet, hanem még csak közbe se szólt? Majd lesz gondunk önre!

A következő választáson új kibukott a kerületéből, mint a pinty. Aztán elment — újságírónak...

MEMENTO

Újságírók közt a nagy nemzetközi élclapokról folyt a vita. A francia érzelműek a „Rire" meg az „Assiette au Beurre" mellett törtek lándzsát, a németbarátok a „Simplicissimus"-t, sőt részben a „Fliegendé"-t dicsérték. Röpködtek a címek és az érvek. Valakinek föltűnik, hogy Szőllősi Zsigmond, a jeles belletrista, valahányszor csak a „Fliegendé"-t említik, arcát simogatja.

— Miért teszi ezt? — kérdi tőle végre.

— Kérem — felel Szőllősi —, a „Fliegendé"-t mindig a borbélyomnál olvasom, és nem tehetek róla, ahányszor csak említik, mindig megsimogatom az arcom, hogy nem kell-e borotválkozni mennem...

EGY FINOM EBÉD

nagy meglepetésre mindössze két fogásból állott, és egyik vendég reményeit sem elégítette ki.

Amikor felkeltek az asztaltól, a házigazda mosolyogva néz

végig ifjú vendégein, és így szól:

— Aztán legyen máskor is szerencsénk ebédre.

Az elmess író savanyú pillantást vet a kis ebéd maradványaira, s így szól:

— Kérem, akár mindjárt.

AZ ORVOSI TILALOM

A Pesti Hírlap szerkesztőségébe bejár egy úr, aki erős dohányos, de nem gyanúsítható meg azzal, hogy sok pénzt ad ki szivarra. Inkább kéri a szivart, mint veszi. A szivar-pump-nak azonban új formáját találta fel, mert így szokott szivart kérni:

— Kérlek, öregem... az orvosom megtiltotta a szivarozást, ezért el se hoztam a tárcámat... mégis rágyújtok: adj egy szivart! És adnak neki.

De már nagyon elfajult ez a bácsi. Egy nap kétszer, háromszor is hangzott:

— Az orvosom megtiltotta a szivarozást...

Végre elfogyott Berkes Imre türelme. Ráordított a bácsira:

— Olyan orvost már láttam, aki megtiltja a szivarozást. De micsoda szemtelen, komisz orvos az, aki megtiltja magának a — szivarvásárlást?

A RIKKANCS-KÖLTŐ

A pesti éjszakának, különösen a terézvárosi és erzsébetvárosiházhoz. A hangulat meglehetős vidám volt, az ebéd azonban éjszakának szenzációja volt egy zöld fedelű kis verses füzet, amelyben egy rikkancs: Bakti Gyula foglalta össze és árusította összegyűjtött költeményeit.

A rikkancs-poéta költeményeinek címe „Éjjel", aminthogy a költő is főképp éjjel élt, költött, újságot árult, bejárta •r az éjjeli kávéházakat, és mint az éjszaka vándora, bizony néha egy-egy éjfél utáni afférban is részt vett, ilyenkor aztán a rendőrség „érdeklődött iránta".

Diener Ákos rendőrtanácsosnak is átnyújtott egy tiszteletpéldányt a zöld fedelű verses füzetből.

Mint vérbeli író, dedikációt írt a füzet első oldalára. Ezt írta:

„Személyes szabadságom állandó veszélyeztetőjének, tiszteletem jeléül."

A SZÍNHÁZI VIRÁGNYELV

Egy fiatal író operettet írt, és benyújtotta azt a Király Színházhoz. Vidéken készült el a munkájával, és postán küldötte el Pestre.

Szerénységből vagy talán azért, hogy a vastag csomag kéziratért kevesebb portót fizessen, a küldeményre ráírta:

„Minta érték nélkül!"

A kéziratban mellékelt levélben arra kérte az igazgatót, hogy az operettet minden körülmények között — akár elfogadja előadásra, akár nem — küldje neki vissza, mert még néhány versszöveget kell beleírnia.

Beőthy igazgató elolvasta a darabot, jónak találta, és menten elhatározta, hogy elő fogja adatni.

Elhatározásáról pedig a következőképpen értesítette a szerzőt. Becsomagolta a darabot, megcímezte, és a cím mellé odaírta:

„Értéke 4000 korona."

Ebből aztán a szerző nemcsak azt tudta meg, hogy a darabját elfogadták, hanem azt is, hogy a komponistával együtt 4000 korona előleg vár rá a színház pénztáránál.

A TÁRSSZERZŐK

Bródy Miksa egyszer Martos Ferenccel együtt írt bohózatot. Az előadás előtt elfogta a kávéházban valami rokona:

—Te, borzasztó nehéz dolog lehet az, egy színdarabot írni, ugye? Pláne bohózatot, amin nevetni kell?

—Nem is olyan nehéz! — felelte kurtán Bródy, mert nem óhajtotta az így megindult csevegést folytatni.

—Csak ne szerénykedj — fűzte tovább a szót a rokon —, az egy borzasztó nehéz dolog lehet... Csak azt nem értem, hogy lehet kettőnek írni egy színdarabot...

—Ugyan, kérlek — küldte el az ostoba rokont Bródy —, még azt se tudod, hogy színdarabot nem is lehet másképpen írni, csak két írónak? Hiszen tudod, hogy a színdarabban dialógusok vannak, ketten beszélnek... Hát amit az egyik mond, azt írja az egyik író, amit pedig a másik mond, azt írja a másik író! De van más módszer is: egyik írja a magánhangzókat, másik a mássalhangzókat...

AZ ÚJ ÓRA

Ady Endre, aki sokáig nem valami kitűnő anyagi körülmények közt éldegélt, egyszer végre — aránylag — nagy pénzhez jutott. Első dolga volt elmenni egy óráshoz. Esztendők óta vágyakozott egy szép svájci óra után, s most elérkezettnek látta a pillanatot, hogy végre meg is vegye.

Hosszasan alkudozott az órással, s végül megegyeztek. A boltos nagy tisztelettel beszélt vele, s nyolcvan forintért adta oda neki az órát, mondván:

— Másnak kilencven, de uraságodnak nyolcvan, mert nagy bámulattal olvasom gyönyörű költeményeit.

A költőnek ez nagyon jólesett, és kifizette a nyolcvan pengőt. Amikor azonban az órás a pénzt megkapta, kissé hidegebb hangon kezdett beszélni. A költő pedig faggatta:

—És meddig jár egyfolytában ez az óra? — Egy napig.

—És hányszor kell felhúzni napjában?

—— Egyszer.

—És mikor kell felhúzni?

Most már dühös volt az órás. Türelmetlenül mondta:

— Reggel!

—Hm — szólt a költő. — Este nem lehet?

Az órás végleg kiesik a flegmából:

— Nem.

—Miért?

— Mert akkor uraságod részeg szokott lenni.

A LIBRETTÓ

Herczeg Ferenc, aki mostanában újra aktuális lett mint „szövegíró", elmesélte, hogy miért ment el neki a kedve annak idején a librettó írástól.

Az a beszélgetés vette el a kedvét, amit egy népszerű öreg zeneszerző barátjával folytatott.

— Borzasztó, hogy minálunk nem lehet egy tisztességes operettszöveget kapni! — panaszkodott neki a vén komponista.

— Hogyan — csodálkozott Herczeg —, hiszen ön már írt több operettet?!

— Igen. Kettőt írtam. De az egyik megbukott. Képzelheti, milyen hülye volt az a szöveg, ha még az én muzsikám se tudta megmenteni!

— De a másiknak sikere volt!

— Igen. Sikere volt. De képzelheti, milyen fényes volt az én muzsikám, hogy még olyan hülye szöveget is meg tudott menteni!

A MELÓDIA

Fehér Jenő zeneszerző fölkereste Gábor Andort, és elragadtatva mondta:

—Uram, olvastam ma a versét, mondhatom, gyönyörű! Épp azért jöttem, hogy engedélyt kérjek öntől a megzenésítésére.

Az író udvariasan válaszolta:

— Ah, ha ön alkalmasnak véli, nagyon szívesen!

—Mit alkalmasnak' Tíz esztendő óta nem írtak verset, amely ennyire megfelelő volna. Ah, micsoda dalt lehet majd erre írni!...Csak egy kis szívességre kérem.

— No, mi az?

— Írjon hozzá még egy strófát.

Gábor kedvetlenül vakarta meg az állát.

— Hm. Még egy strófát? De kérem, az ártani fog a költemény kerekdedségének... No de legyen! Megírom.

— És még egy kérésem volna. Legyen olyan szíves, és írja át ezt a verset valami más témára. Lehetőleg boldogtalan szerelemre; tudja, az nagyon hatásos.

— Gábor most már dühösen mondta:Talán mindjárt egy másik verset ehelyett?

— Nem, nem, ezért a versért örök kár lenne. Maradjon meg ez, csak más tartalommal, és egy strófával hosszabban... Ah, ez gyönyörű vers! Magasztos vers!

— De ha sem a tartalma nem jó, sem a nagysága, mi tetszik hát önnek benne?

— A ritmusa, uram, a ritmusa! ... Tudniillik nekem van már egy melódiám erre a ritmusra, csak még a vers hiányzik hozzá...