A MÁSOLÓ

K. novellaíró (húsz esztendő előtt még nagyon népszerűek voltak szelíd, házassággal végződő „beszélykéi") megbízott egy fiatal jogászt, hogy másolja le a régi „Fővárosi Lapok"-ban megjelent tárcáit. Ki is alkudta vele, mennyit fizet egy-egy tárca lemásolásáért.

Úgy tervezte, hogy ezeket a régi tárcákat elhelyezi majd jó pénzért a napilapoknál. A mai újságolvasó generáció úgyis rég elfelejtette már azokat.

A fiatalember néhány hétig körmölt a múzeumi könyvtárban, aztán egész nyaláb novellát tett az író elé. Az író azon frissen szétküldte azokat az újságoknak, amelyek az író jó nevében bízva, olvasatlanul leközölték.

Másnap az író véletlenül belenézett egyik novellájába, amely egy napilap tárcarovatában jelent meg másodszor. Elhűlt benne a vér. A saját neve alatt egy teljesen idegen novella állott. És még hozzá — uram istenem! — micsoda novella!

Dühösen hívatta magához a jogászgyereket, és ráförmedt:

- Hallja maga! Micsoda buta elbeszéléseket írt le maga az enyém helyett?

Az ifjú óriás megborzolta haját, és sértett önérzettel pattant föl:

- Bocsánat, az a novella nem buta!

Ez önérzetes hang egyszerre világosságot gyújtott az író agyában, és megdöbbenve kérdezte:

- Hallja maga! Talán csak nem a saját novelláit adta ide?

- Édes istenem... hát mit csináljak? Nekem vannak jó novelláim, és önnek van jó neve... Tehetek én arról, hogy az én nevem alatt nem fogadják el az elbeszéléseimet?...

KABÁTKALAND

Kosztolányi Dezső mesélte:

Egy Andrássy úti kávéházba betért a fiatal költőnemzetség egyik legbuzgóbb tagja.

Barátai már ott várják egy asztal körül. A ruhatáros nyomban odarohan az újonnan érkezetthez, és le akarja segíteni a kabátot.

- Mit akar? — kérdi mogorván a költő.

- A ruhatárba vinni a kabátot.

- Ezt nem! — felelte az ifjú. — Ezt nem! Nem bízom magukra a kabátot. Nézze meg, tele van a zsebe értékes kézirattal. Csak hagyja itt. Majd egy székre teszem magam mellé.

A ruhatáros megnyugszik, elmegy; a költő leveti kabátját, a székre teszi, leül, és megmagyarázza a fiúknak, hogy egy kötetre való vers van a zsebekben...

És alig múlik el negyedóra, egy szakavatott kabát tolvaj ellopta a kabátot. Amikor a költő rémülettel veszi észre a hiányt, a tolvaj már árkon, bokron, zálogházon túl van.

A vigasztalhatatlan ifjú sápadtan és ordítva vonja felelősségre a kávést, aki hidegvérrel hivatkozik a ruhatárra, és sajnálattal utasítja vissza a felelősséget... Azért megkérdi:

- De hát hogyan lehetséges, hogy az urak nem vették észre a tolvajt...

A javíthatatlan Karinthy megjegyzi:

- Nem is volt itt tolvaj. Az a kabát magától ment el... — Hogyan?

- Vitték a verslábak.

A LEGROSSZABB

Több újságíró került együvé olyan társaságban, ahol az újságírók a hölgyeknek az újságcsinálás apró titkait és érdekes részleteit mondták el. A hölgyek végighallgatták az újságíróélet örömeit és bajait, s az egyik főként azon csudálkozott, hogy a szerkesztőnek végig kell olvasni az újságot, mielőtt még kinyomtatják.

- Az újság — mondta a hölgy — úgy van csinálva, hogy mindenki csak az őt érdeklő részt olvassa el belőle. Nem hiszem, hogy volna ember a szerkesztőn kívül, aki az egész újságot végigolvasná az egész újságot végigolvasná az első betűtől az utolsóig.

Egy másik hölgy a jelenlevő Liptai Imréhez fordul, és így szól:

- Nohát, szerkesztő úr, borzasztó feladat lehet az, végigolvasni mindent, amit az újságba belenyomtatnak!

- Az semmi — mondja Liptai —, de még azt is végig kell olvasni, amit nem nyomtatnak bele az újságba! Ez a keserves!

A JÓ HÁZIASSZONY

Nagy estély, háziból után következő vasárnapon reconnaissance vizitre gyűlnek a déli órában a vendégek. Nagyrangú bíró családnál ilyen hálaviziten történt az alábbi kis lélektani vita.

Adorján Andor és Szép Ernő a szalonban ődöngött és nézte a berendezést, mégpedig nagy figyelemmel, mert az estély előtt egyik sem volt járatos a családhoz.

- Jó háziasszony-e a méltóságos asszony? — kérdi hirtelen Szép Ernő Adorjántól.

- Miért kérdezed?

- Mert egy megfigyelést tettem — mondja büszkén Szép.

- Ugyan mit?

- Azt, hogy rossz háziasszony. És tudod, miből látom?

- Miből?

- Abból, hogy a szalonban az összes képek ferdén függenek. Az igazi jó háziasszony vigyáz arra, hogy a képei függőleges állapotban gyönyörködtessék a nézőt.

A világjáró Adorján lenéző mosollyal felel:

- Látszik, hogy jó író vagy, de nőtlen ember.

- Ugyan!

- Mert a méltóságos asszony jó háziasszony. Mégpedig éppen azért, mivel a képei ferdén függenek.

- Ugyan!?

- Ez tudniillik azt mutatja, hogy a szobalány mindennap leporolja a képeket...

A MENTŐ ÖTLET

Szomory Emilt, a víg Sorryt már régóta erőnek erejével meg akarják házasítani a jó barátai, különösen a rokonai. De hát ő —a feltétlen szabadság rajongója — minden erejével tiltakozik minden ilyenfajta kísérlet és kísértés ellen.

Legutóbb egy házasságközvetítőt küldtek a nyakára, aki egy „igazán jó pártit" ajánlott az írónak. Szép leány, okos leány, jó család, gazdag család, nagy hozomány.

Szomory, aki személyesen is ismerte a neki ajánlott menyasszonyt, kézzel-lábbal tiltakozott.

- De hát az istenért — fakadt ki a házasságközvetítő —, most csak nincs oka visszautasítani ezt a szerencsés, kitűnő pártit. Hát mi kifogása van a dolog ellen?

Az író habozott, gondolkozott egy pillanatig, aztán diadalmasan kivágta:

- Annak a kisasszonynak vörös a haja! Én pedig nem akarom, hogy körülöttem majdan vörös hajú kis zsidógyerekek ugrándozzanak...

A házasságközvetítő arca felderült:

- Uram, ha csak ez a baj, akkor rendben van a dolgunk! Bizalmasan megsúghatom önnek, hogy a kisasszony vörös haja — festett haj.

Az író meghökkent, de hamar feltalálta magát:

Jó, jó! — kiáltotta. — Ezt én tudom. De honnan fogják ezt tudni a — gyerekek?!

A KÁVÉ

Szenes Bélát, a Szamár szerkesztőjét meghívták valahová uzsonnára. A háziasszony tüntetni akart a jó gazdasszonyságával, s miután soha életében nem főzött kávét, hozatott — a kávéházból.

A kávé rettenetesen rossz volt. Minden volt benne, éppen csak kávé nem. Az író hozzá volt szokva a kávéházi kávékhoz, de ez túltett valamennyin a kávénélküliségében.

A háziasszony csöndesen megjegyezte:

- Én főztem...

Mély csend.

Öt perc múlva megszólal a házigazda, Szenes felé fordulva:

- Nos, milyen a kávé?

Szenes csöndesen felelte:

- Én sohasem szoktam a távollévőkről véleményt mondani...

A HELYI INTELLIGENCIA

Egy szép felvidéki mezővároskában Kosztolányi Dezső meglátogatta valami nyaraló jó barátját.

Amikor már két napig ott mulatott, és betelt a vidék természeti szépségeivel, és a barátja észrevette, hogy az enyhe unalom árnya jelenik meg az arcán, egy propozíciót tett neki:

- Tudod mit, pajtás, gyere el velem a sörödébe, bemutatlak a helyi intelligenciának. Eldiskurálunk, sörözünk, aztán délután esetleg kártyázhatunk. Jó?

- Nem, nem, barátom — tiltakozott Kosztolányi —, ne vedd rossz néven, de én senkivel sem akarok megismerkedni.

- Hát legalább gyere el a vendéglőbe — kérlelte a barátja —, leülünk egy külön asztalhoz, és ha tetszenek neked a fiúk, hát majd aztán összebarátkozunk. Nézd meg őket.

Így is történt. Délelőtt tizenegy órakor elmentek a nagyvendéglőbe, ahová egy hosszú asztalhoz egymás után érkezett a helyi intelligencia. A patikárus, az állatorvos, egy ügyvéd, a bérlő, a járásbíró és a többiek. Kivétel nélkül mindegyik egy korsó sört rendelt, és savanyú tüdőt.

- Egy korsó, egy pájsli! — mondta egyik a másik után a pincérnek.

Amikor a helyi intelligencia egyik képviselője — vagy a járásbíró, vagy az állatorvos — elé odatették a sört és az ételt, az dühösen utánaordított a pincérnek:

- Az istenit magának, micsoda éles kést rak maga ide nekem! Azonnal adjon egy mást, hiszen ezzel megvágom a számat!

Kosztolányi odasúgta a barátjának:

- Köszönöm, barátom. Menjünk haza. Jobb, ha nem ismerkedem meg a helyi intelligenciával.