AZ ÓVATOS IZRAELITA

Gábor Andorral történt ez.

Egy fővárosi fiókpostahivatalba beállított egy kaftános,

öreg lengyel zsidó, és az egyik rekesz ablaka elé állva, elmagyarázta a hivatalnoknak, hogy ő pénzt akar küldeni.

Amikor a postahivatalnok megmondta neki, hogy vennie kell egy postautalványt, ki kell töltenie, a kaftános ember nagy sóhajtva bevallotta:

— De én nem tudok ám írni!

Egyben rögtön megkérte a hivatalnokot, hogy töltse ki helyette a pénzesutalványt, amire persze az elfoglalt tisztviselő nem vállalkozhatott.

— Kérjen meg valakit — tanácsolta az ablak mögül a hivatalnok —, majd megírják maga helyett.

A zsidó, kezében az utalvánnyal, szúrós szemekkel és bizalmatlankodva körülnézett, és hosszú habozás után kiválasztva magának egy fiatalembert — aki véletlenül Gábor Andor volt —, így szólította meg:

—Tud írni, kérem?

— Hát... azt mondják némely kritikusok.

A zsidó ezután alázatosan és udvariasan megkérte, hogy

írja meg helyette az utalványt. Gábor Andor teljesítette kéré‑

sét, és ahogy diktálta, ráírta az utalványra az adatokat.

—Hatvan korona... Chaim Blumenfeld... Kereskedő... Strijben...

Amikor elkészült vele, a kaftános lengyel újból nagyon alázatosan és hálálkodva megköszönte a szívességet. Azután kezébe vette a megírt utalványt, de egyáltalán nem sietett vele a pénzesutalványokat felvevő postahivatalnokhoz. Nézegette jobbról, nézegette balról az utalványt, nagyokat pislogott, csóválgatta a fejét, és magában dörmögött.

Azután — jó öt perc múlva — megindult, hogy feladja az utalványt. De útközben meggondolta a dolgot. Megállott, és megint körülszimatolván, kiválasztott magának a várakozók közül egy cilinderes, elegánsan öltözött idősebb urat, és elébe tartván az utalványt, megkérdezte tőle:

— Kérem szépen, nagyságos úr, tessék szíves lenni elolvasni: kinek szól ez az utalvány?