NÉZZE, VIOLA, DISZTINGVÁLJUNK...

— Ez a kötés a fejemen? — mondta szelíd mosollyal kitűnő barátom, Ödön. — Á, semmi, megütöttem magam — hol ütöttem meg magam? azt kérded, kérlek szépen, mondjuk a fürdőszobakályhába — vagy mondjuk, az előszobaajtóba — nem mindegy neked, kérlek alássan?

— Hát igen, kérlek alássan — igazad van, hogy neked ugyan mindegy, de talán nekem nem mindegy, hogy úgy teszek, mintha nem emlékeznék rá pontosan, hol ütöttem meg magam, pedig az ilyenre emlékezni szokott az ember általában. Nézd, kérlek: disztingváljunk. Az ember néha emlékszik rá, hogy megütötte magát, néha nem emlékszik, de az is előfordulhat, kérlek alássan, hogy emlékszik, de nem szívesen emlékszik rá, vagy esetleg, engedelmet, nem szívesen beszél róla... Pardon, engedelmet kérlek alássan, de szó sincs róla, nem akarlak megsérteni, tudom, hogy puszta jóindulatból kérdezted, engedelmet, de kérek: disztingváljunk... én nem sértődöttségből mondom, hogy nem szívesen beszélek róla, sőt nagyon hálás vagyok, engedelmet, az érdeklődésért, hiszen tudom, hogy barátságból érdeklődsz, de engedelmet, lehetnek okaim...

— Hogy nem is érdekel, ha nekem kellemetlen... engedelmet, teljesen félreértettél.

— Nézd, kérlek, disztingváljunk, egészen más az, ha az ember egy férfival beszél, és más az, ha egy nővel beszél.... Teljesen félreértettél, én igazán boldog vagyok, engedelmet, ha elmondhatom neked... és nekem egyáltalán nem kellemetlen — kérlek, ítéld meg magad..: én csak nem akarlak untatni.

— Nem, nem, engedelmet, szó sincs róla — nagyon kíváncsi vagyok a véleményedre —, hiszen te is családos ember vagy, és nézd, kérlek, disztingváljunk. Két férfi megérti ezt, kérlek alássan.

— Hát igen, kérlek alássan, már láttam délben, mikor hazajöttem a hivatalból, hogy a feleségem rossz hangulatban van, és alig felel, ahogy mondom — de egész szelíden, így, ahogy veled beszélek, mondom, mi az, fiam, mondom nyugodtan, nem felel, mondom, ha beszélek? Hát már ordít rám, kérlek alássan, mit feleljek? mondja ő, mert nekem tán olyan boldog életem van itten maga mellett, mondja ő, hogy még sokat felelgessek magának, mondja ő... Nézze, Viola, mondom én, de ilyen nyugodtan, mint ahogy veled beszélek... nézze, Viola, disztingváljunk — itt nem arról van szó, hogy kinek van boldog élete a másik mellett, mert felelni azért lehet, sőt éppen azért kell felelni, hogy megtudjam, mi baja — és mit gondol, ha nekem rosszkedvem van, azért én is mindjárt magát teszem felelőssé? — mire a feleségem egyre hangosabban, hogy még én merek beszélni rosszkedvről, hiszen a múlt héten is tizenkettő után jöttem haza, és hat inget is csináltattam magamnak... nézze, Viola, disztingváljunk, mondom én, mi köze van az én kedvemnek a hat inghez? hiszen nekem attól lehetne rosszkedvem, ha volna okom rá... már erre megint ordít... mit, magának van oka? — mondom, nézze, Viola, disztingváljunk, én nem azt mondtam, hogy van, csak azt, hogy lehetne — mire ő egyszerre magánkívül: „úgy, és a Lívia férje egyszerre három kombinét is vesz a Líviának, és egy rakettet, tegnap délután, ha tudni akarja!" — erre egészen elcsodálkoztam, de azért nyugodtan ültem, és ilyen szelíden kérdeztem, ahogy most veled beszélek: — engedelmet, mondom, miért ne lehetne nekem attól rosszkedvem vagy jókedvem, hogy a Lívia férje hány kombinét vesz a feleségének? — de már erre vérvörös volt a haragtól, és már sírni kezdett — szóval azt mondja, magának mindegy, hogy én hogy érzem magam, hogy nekem mi okoz örömet, hogy én sírok-e egész éjszaka, vagy nem sírok — az magának mindegy, az magának smafu, az magának levegő — pfúj! — hogy én őrült! én őrült!... hogy én ezt nem tudtam előre!... pedig mondták nekem magáról... „Nézze, Viola, mondom csitítva... Nézze, Viola, az istenért, disztingváljunk, én nem azt mondtam, hogy nekem mindegy, én csak azt mondtam, hogy a Lívia férje végre is nem tartozik rám..." de már ezt nem is fejezhettem be, mert már forogtak a szemei, és csak rikácsolt: „egyszóval nem hajlandó megvenni?" — mire én, aki nem is tudtam hirtelenjében, miről van szó, de azért uralkodtam magamon, és szelíden, ahogy veled beszélek, mondom: „Nézze, Viola, disztingváljunk — itt nem arról van szó, hogy megveszem, vagy nem veszem meg..." de már ezt nem is fejezhettem be, mert már repült fejemnek a tányér, kérlek alássan, és én még félrekaptam a fejem, és erélyesen, emelt hangon rászóltam: nézze, Viola, disztingváljunk... de hiába, már repült a másik tányér is, engedelmet, ez már kupán talált — pedig esküszöm neked, nem azt akartam mondani neki, hogy én nem veszem meg, sőt esetleg arról is hajlandó lettem volna beszélni, hogy esetleg megveszem, bár nem is tudtam, mit kellene megvenni — én csak annyit akartam mondani neki, hogy disztingváljunk.

Részvevően és rosszallóan ráztam a fejem, és sietve elmentem, mert attól féltem, hogy én is hozzávágok valamit kitűnő Ödön barátomhoz, ha még egyszer azt mondja, hogy disztingváljunk.