TEMPO – EM-TÉ-KA!

Sporttudósítás

Kedves Szerkesztő Uram, a szaván fogom. Én óva intettem, én megmondtam önnek, hogy én nem vagyok szakember, én csak egy író vagyok itten, hogy írassa meg valakivel, aki ért hozzá, hogy aszongya kapulövés meg gólképes. Ön azt mondta, hogy éppen erre van szüksége, egy elfogulatlan szem, amelyik frissen lát, és talán többet is lát, őszintén lát és megkülönböztet. És mindenesetre választékosan és finoman fejezi ki magát.

Hát kérem. Hát tessék, őszintén és frissen. Őszintén és frissen, sőt lelkesen, mindenesetre választékosan: nem értem, kérem, nem én. Hogy mire szalad itt össze ez a harmincezer ember? Mert össze vannak szaladva, és itt szuszognak a verőfényes húsvéti boltozat alatt, és nézik kimeredt szemmel a nagy zöld ellipszist középen, és bennem szorongva bujkál valami leküzdhetetlen rossz sejtelem (ne is vigasztaljon, szerkesztő úr, érzeni, igazam van), hogyha arról volna szó, az volna hirdetve, hogy én majd kiállok az ellipszis közepére, és szívemre tett kézzel, érzelmesen és halkan elszavalom „Húsvétvasárnap" című költeményemet, aminek éppen az utolsó strófáján dolgoztam, mielőtt kihurcoltak ide, egyszóval az a hajmeresztő gyanú dolgozik bennem, hogy arra nem szaladt volna össze még harmincezer ember se.

Pedig hát mégiscsak húsvétvasárnap van, nem igaz? Tehát amit én ígértem a közönségnek, szigorúbban és szorosabban rájuk vonatkozik. A vers mindenkihez szól és mindenkiről — ez a huszonkét ember meg csak egymással törődik, nem szólnak egy szót se, csak rúgkapálnak. Nem tudok szabadulni ettől a gondolattól. A bíró fütyül, és mintha rám fütyülne és az egész irodalomra.

De a közönségre is. Ez furcsa. Nincs még ága a nyilvánosság számára rendezett látványosságoknak, színjátszást, cirkuszt is beleszámítva, ahol a látványosság szereplői olyan keveset törődnének a nyilvánossággal, mint éppen a futball — mégis ezért rajong legtömegesebben a nyilvánosság. Legalább táncolnának vagy énekelnének rugdalózás közben. Vagy legalább zene szólna, valami jó kis foxtrott. Vagy legalább meghajolnának egyegy nyíltszíni tapsra, amit holmi sikerült kapulövés vált ki. De ne adj'isten. Ezek nem néznek se jobbra, se balra, csak egymást macerálják dühösen. És csak lábuk van nekik, a kezüket nem szabad használni — ha valamelyik megfeledkezik magáról, és a kezét is fölemeli, égszakadásföldindulás, harmincezer ember ordít, hogy hendsz, hendsz, mintha valami szörnyű illetlenséget követett volna el az illető, szemérmetlenséget, pornográfiát. Úgy kell dugdosni a kezüket szegényeknek, mint ahogy valamikor a nőknek kellett a lábukat dugdosni erkölcsrendészet miatt, szégyellni kell a saját kezüket, le kell tagadni, hogy van nekik. Láttam egy embert, aki mikor egyik futballista véletlenül megérintette kezével a labdát, mellette álló ártatlan bakfislányának _eltakarta az arcát, hogy ne is lássa ezt a vérforraló szörnyűséget.

Érthető, hogy ilyen mogorvák szegények. Ott van az orruk előtt az a szép, gusztusos, duzzadó labda, ott röpköd köztük kacéran, vidáman — és nekik nem szabad hozzányúlni, csak a cipőjük orrával. Nincs ezeknek kedvük énekelni. Csak a bírónak van jókedve, neki szabad megfogni. Ő bezzeg fütyürész is, vidáman, mint a sárgarigó. Folyton füttyent, pitypalatty, aszongya, és a játékosok ilyenkor csodálkozva megállnak, és kérdően néznek rá, hogy ugyan mitől ilyen ihajcsuhaj. A közönség pedig egyre lázasabb. Semmi se elég jó neki, hecceli a fiúkat egymásra, mint a torreádorok a bikát. Általában a közönség mindent jobban tud, ezt megfigyeltem. Pont, mint a kibicek a kártyánál. Pfuj, bíró, ordítanak, nem látja, hogy offszájd? Opata, Opata, ordítanak, úgy látszik, valaki eltévesztette az opatát, ez valami figura, amit nem értek, be kellett volna mondani az opatát, kézből. Szorítsd, fene egyen meg, ordítanak. Ne driblizz, ne igazíts — gyorsabban most, ne most, kapura, kapura, gól, gól! Ne olyan magasan — nézd a maflát, mire vár?! Hallatlan! Felháborító! Disznóság! Lepasszolta! Oldalról kellett volna! Fejjel kellett volna! Így nem lehet dolgozni! Tem-pó — emté-ká! Tem-pó — emté-ká!

Tanítják játszani a fiúkat, mint fecske a fiát repülni. Csak azt csodálom, hogy nem szalad le egyik-másik a pályára, kivenni a labdát a játékos kezéből, akarom mondani a lábából: „Eriggy innen, fogalmad sincs róla — idenézz, így kellett volna!" A játékosok pedig savanyúan néznek fel az ordításra, mint az egyszerű alsóspartner, akit kártyázás közben egy ismeretlen ember váratlanul úgy képen teremt, hogy az asztal alá esik — mire csak annyit szól ki az asztal alól mérgesen: „Mér, a vörös felső kellett volna?"

Na, egyszóval nem értem az egész dolgot. Szép, szép, egészséges sport, nem lehet tagadni — de harmincezer ember, aki nem játszik, csak nézi? Biz ez tömegszuggesztió, hiába. Nem kiválasztott embernek, nem költőnek való, mint jómagam, akinek képzeletét álmok, ritka látomások lobogtatják, ragadják, messze a tömeg fölé. Megyek is. Igaz, még be is kell fejezni azt a „Húsvétvasárnap" című költeményt.

De itt a kávéházban, vendéglőben nem lehet — nagy zaj, mindenki a versenyeredményről beszél, dühösen. A Szlávia igenis jobb volt — reális a kettőegy eredmény. Ugyan, kérlek, az Emtéká lazsált.

Gyerünk haza, majd a békés szobában, leeresztett függöny mögött az ágyban... elzárva a futballtól megbolondult világ zajától... majd ott megköltöm az utolsó versszakot, fejben.

Leeresztem a függönyt, lehunyom a szemem. Húsvét... húsvét... verőfény... feltámadás... feltámadás... izé... tényleg, az Emtéká nem támadott eléggé... na, mi ez... felhők... mennyország kapuja... persze... az utolsó pillanatban a kapufáról pattant vissza... Molnár mindig magasan lő... mindig mondom... nem úgy kellett volna... majd én megmutatom neki...

Hajnal felé álmosan ráz a feleségem. Nem lehet tőlem aludni. Folyton azt ordítom álmomban „Opata! Opatal... Tem-pó — emté-ká! Tem-pó — emté-ká!"