HA ZONGORÁZNI TUDNÁM
A KÜLÖNBSÉGET

Az utolsó embert, aki ezt a némiképp avíttas ízű pesti kiszólást még használni és alkalmazni szokta beszélgetésben mint hasonlatot és mértékegységet — a fölényes és gúnyos szellemet, akinek elismerése ezzel a kissé konfidens szerénységgel szokta zavarba hozni még azt is, akit meg akar tisztelni vele, két nappal ezelőtt szoktattam le kedvenc szólásformájáról.

Mert nem akart érteni különben a szóból. Nem hitte el nekem, hogy ma már ez nem egy szellemesség, nem egy fenegyerekes bohémség, nem a pesti jasszszótárban való fölényes jártasság imponáló jele, ezzel a különbséggel meg ezzel a zongorával. Őneki rendületlenül ez volt minden második szava, ha művészi vagy gazdasági vagy politikai vagy más társadalmi értékek megbecsülése kívánta az ő bírálatát.

Hogy aszongya, hja, barátom, ha én zongorázni tudnám a különbséget, amennyivel ebben a kocsmában jobb a koszt, mint a Ritzben.

Ha én zongorázni tudnám a különbséget, amennyivel a Caruso ezt jobban énekelte, mint a Baklanov.

Ha én zongorázni tudnám a különbséget, amennyivel a Rózsi csinosabb festék nélkül, mint a Manci kimázolva.

Ha az a Bethlen zongorázni tudná a különbséget, amennyivel a Sándor Pál jobb szónok, mint a Gömbös.

Hja, kedves mester, ha maga zongorázni tudná a különbséget, amennyivel én kevésbé tudtam volna ezt a Hamletet úgy megírni, mint ez a Shakespeare.

Ha a Vass zongorázni tudná a különbséget, amennyivel a bécsi kenyér jobb és olcsóbb, mint az övé.

Ha én zongorázni tudnám a különbséget, amennyivel az Eiffeltorony teteje magasabb, mint a gellérthegyi citadella.

Ha te zongorázni tudnád a különbséget, amennyivel annak az Adynak a „Fekete zongora" című verse szebb, mint a Baudelairenek a „Violon d'automne" című verse. Nem is a Baudelaire írta? Na látod, még azt se ő írta!

Ha ő zongorázni tudná a különbséget, amennyivel te különb ember vagy, mint amilyennek én tartom őtet.

Ha én zongorázni tudnám a különbséget, amennyivel ő jobban megcsal engem — tudniillik.a feleségem —, mint én őtet.

Ha én zongorázni tudnám a különbséget, amennyivel az Alcyene nagyobb az egész Naprendszernél.

Ha én zongorázni tudnám a különbséget, amennyivel élni jobb, mint meghalni.

És így. Hovatovább olyanféle érzése volt az embernek, hogy a világ, a társadalom fejlődése, Thaléstől napjainkig, egyetlen ezoterikus vágy és végcél jegyében ítéli meg a természet és lét célszerűségét és hasznosságát: hogy vajon mi az, amitől az ember jobban tudna zongorázni, ha a különbséget zongorázni tudná. Az ember, zoon zongorikon, ebben a világképben, amit kitűnő barátom képviselt, kizáróan zongorázni akar tudni, isten és ember előtt, semmi egyebet, nem is zongorázni, hanem jobban zongorázni, mint ahogy tud, és a jelenségek csak annyiban érdeklik őt, amennyiben mértékül szolgálnak arra, hogy a zongorázásbeli tökélytől milyen távolság választja még el őt.

No de mondom, leszoktattam a barátomat erről a zongoracentrikus szemléletről. Méghozzá nagyon egyszerűen ment a dolog: a saját csapdájában fogtam meg. Tegnapelőtt ugyanis egy zongoraművészt láttam vendégül, egy valódi zongoraművészt. Ez alkalommal zongoracentrikus ismerősöm is jelen volt: szándékosan hívtam meg, számítva az eredményre. Jól számítottam. A zongoraművész egy bravúros produkciója után zongorás ismerősöm, felhasználva az általános elragadtatás pillanatait, odarohant a művészhez, lelkesen megszorongatta a kezét, és szokása szerint így fogott bele elragadtatásának tolmácsolásába:

— Ha én zongorázni tudnám a különbséget...

— Amennyivel ő jobban zongorázik... — folytattam én ravaszul.

—  Úgy van, amennyivel ő jobban zongorázik mint... mint...

—  Mint te például — mondtam én.

—  Úgy van, mint például én... — folytatta ő, és szokása szerint ezzel be is akarta fejezni.

—  Nos — kérdeztem én ártatlanul —, mit gondolsz, ha te zongorázni tudnád a különbséget, amennyivel ő jobban zongorázik, mint te, mondd meg nekem: jobban zongoráznál-e akkor, mint ő, vagy rosszabbul?

Barátunk rám nézett, aztán elhallgatott. Összehúzta a szemét, gondolatokba mélyedve. Mi másról kezdtünk beszélni. Nem vett részt a társalgásban, az est hátralévő részében hallgatagon ült a pamlag sarkában, olyan ember bosszankodva töprengő arckifejezésével, akinek fontos érdekei függenek egy matematikai képlet kiszámításától, és nem bír vele megbirkózni. Mikor szórakozottan elbúcsúzott, még hallottam, amint a sötét lépcsőházban lefelé botorkálva félhangosan morfondíroz magában:

— Hm... mégse... hogy is van ez... ha a különbséget tudnám zongorázni, amennyivel kevesebbet tudok zongorázni, mint ő... akkor ahhoz, ahogy ő zongorázik, hozzá kell adni azt, amennyivel én rosszabbul zongorázok... de viszont akkor én jobban zongoráznék, mint ő most... mert ahhoz, amit tudok, járulna az, amennyivel ő jobban tud nálam... hopp, mégse, hiszen ez éppen csak a különbséggel lenne több... már_ pedig a különbség annyival nagyobb, mint amennyivel én kevésbé zongorázok jól... vagyis akkor se zongoráznék jobban,,, vagyis jobban zongoráznék... eh, ebbe meg lehet bolondulni... lássuk csak még egyszer... a különbséget, amennyivel ő jobban, illetve én rosszabbul zongorázom, hozzá kell adni annak a négyzetéhez, amennyit én tudnék, ha annyival tudna ő kevesebbet, mint amennyivel én jobban tudnék, ha a különbség szorzatát a kettőnk zongorázásának legnagyobb közös osztójából kivonom... viszont akkor...

A többit már nem hallottam. De azóta, mint értesülök róla, kitűnő barátunk óvatosan kerüli a zongorázásbeli differenciákkal való értékmeghatározást.