UTOLSÓ SZAVAM A BICSÉRDY ÜGYBEN
Zárt magánlevél a Mesterhez

Mester!

Erdélyi lapokban s különösen a „Bicsérdyzmus" című világlap hasábjain egyre-másra jelennek meg a cikkek, vitairatok, válaszok és a szerény személyemhez intézett nyílt levelek, mióta két cikkem, vagy mondjuk stílszerűen, „két levelem az adakalébéliekhez" napvilágot látott „Az Est" című eretnek, antidicsérdysta lapocskában, melyet húsevő pogányok alapítottak oly célból, hogy a bicsérdyzmust aláássák.

Az ön tanítványai, Mester, ezekben a nyílt levelekben bátran a szemembe vágják, hogy én itt csak duhajkodom, tobzódok Pesten, cirkuszaimban naponta negyven bicsérdystát mészároltatok le, s azoknak vérét zabálom, mint az állatevők Nérója — de megjósolják nekem, mert meg vagyon írva, hogy egy napon lángbetűkkel jelenik majd meg palotám falán a „Mene Tekel Ufarzin" — magyarul Tökmag, Gerstli, Zabkása —, s akkoron összeomlanak majd függőkertjeim és kéjligeteim, s tetemem fölött a sakál üvöltöz.

Mester!

Az én testőreim és liktoraim annyit láthattak csak, hogy a levelek elolvasása után sátáni kacajjal dőltem hátra bíborfekhelyemre, s a Bicsérdyzmus példányát a trónus körül csúszómászó oroszlánoknak vetettem oda, melyek üvöltve habzsolták, szaggatták ízekre, s falták fel azt, a rabszolgahad hahotája közben.

Ezt tettem, Mester — de most nem bírom tovább, vallani akarok! Egyelőre csak titokban, csak önnek, csak azért levélben, gyáván, könyörögve, hogy ne szóljon senkinek arról, amit ezennel meggyónok — mert azt akarom, hogy legalább ön tudja meg az igazságot!

Mester!

A napokban azt hallottam valahol, hogy ön valamelyik hegyibeszéde után megette a titkárnőjét, és megszöktetett egy libacombot. Ennek a lelkierőnek, erkölcsi bátorságnak és egyéni függetlenségnek megrendítő példája ád erőt, hogy legalább az ön szemében annak mutassam magam, ami lelkem mélyén vagyok.

Mester!

Emlékszik ön az első keresztények kálváriás napjaira? Ha igen, tudhatja, hogy a tobzódó Rómában sokkal több keresztény volt, mint amennyiről hivatalosan tudtak. Mert a patríciusok között akadtak, akik oly célból, hogy hitsorsosaiknak önfeláldozó szolgálatot tegyenek e kétlakisággal, nyíltan pogányoknak vallották magukat, s együtt tivornyáztak Néró udvaroncaival — éjszaka azonban lementek a katakombákba mint titkos keresztények, részt vettek a szertartásokban, s társaikat értesítették az udvar bűneiről.

Mester!

Ám hadd gyalázzanak engem az ön apostolai — alázattal viselem méltatlan vádjaikat.

De önnek meg kell tudnia!

Önnek, aki nyíltan, bátor szívvel hirdeti a világmegváltó Tökmagot — csak négy fal közt, apostoli magányban harap néha egyet-kettőt a füstölt csülökből —, önnek megmondhatom végre:

— Én titokban bicsérdysta vagyok!

Nappal, vendéglőkben, banketteken, udvaroncaim és udvartartásom dőzsölő zajában zabálom a húst — de ez csak olyan csalétek, ezzel csak megtévesztem környezetemet. Közben szelíden mosolygok magamban, mert lelkiismeretesen közlöm — titokban ugyanis vegetáriánus vagyok, és mikor a tivornyázó társaság szétoszlott, este, a magábaszállás óráiban bevonom fekhelyem függönyét, s reggelig hódolok a bicsérdyzmus tiszta örömeinek — nem eszem egy falat húst se, koplalok, és koplalva, könnyű szívvel várom a nagy Hajnalhasadást, amikor nyíltan vallhatom majd be vallásomat, nyíltan tehetek hitet Ön mellett, Mesterem, s nem köveznek meg érte!

A nagy Hajnalhasadást, amikor mindezt nyíltan tehetem.

Amikor nyíltan koplalhatok vacsorától reggelig, reggeltől ebédig s ebédtől vacsoráig.

Mert azt csak nem kívánja, hogy még ebéd és vacsoraidőben is koplalókúrát tartsak?

Nahát.

Rajongó híve

Karinthy Frigyes