HÁBORÚ

Tartalékos katona vagyok, és igy érthető, hogy nagyon érdekelnek mostanában a külpolitikai vélemények. Ez tudva van rólam, és barátom, egy pirospozsgás és izmos fickó, minden reggel rám ordít a kávéházban:

— Na, szerencsétlen! Holnapután megjelennek a plakátok, általános mozgósítás!

Kicsit ideges vagyok, és mindjárt csuklani kezdek, ha kiabálnak.

— Kérlek szépen — nyafogok csukólva —, hogy lehet igy kiabálni? Tudod, hogy mindjárt felkavarodik a gyomrom, ha kiabálnak.

Barátom kétfelé rántja izmos bajuszát, és akkorát vág az asztalra, hogy csak úgy dagadnak az erei:

— De a keservit neki, most már itt az ideje! Egy kis levegő kell, érted? Egy kis levegői Meg egy kis seprés, a keservit neki! Pincér, zu mir! Hozzon nekem egy kolozsvári szalonnát és szilvóriumot, na alzo! Vigyázz, kész! Abtreten!

Egyszerre beáll a fájás a bal mellembe — igen, ez fájt mindig, mars közben, mikor szolgáltam —, és a kezem rángani kezd.

—Jaj, pincér, egy aszpirint — suttogom. Aztán a barátomhoz fordulok:

— Hát mégis ... miből gondolod?

Barátom egyet ránt a vállán, és hatalmas izmai megfeszülnek.

— Miből gondolom? Szerencsétlen, hát nem olvastad ma reggel a lapokban, hogy az orosz nagykövet kijelentette, hogy a konferencián hangsúlyozni fogja a szláv törekvéseket?... És hogy Angliá val szerződést kötöttünk a repceolaj szállítására, tíz évre, beleszámítva a kamatokat... Ez már csak világos!

Jól kinyitom a szememet, és irigylem a barátomat, hogy neki ez világos. Aztán óvatosan megkérdezem:

— Na és ... ebből már biztos .. .

Barátom akkorát kacag, hogy néhány percig a felvert léghullámokon lebegnek a feje körül, végre visszaesem a székre.

— Hát mit gondolsz? Mi szüksége volna An-golországnak a repceolajra, ha a francia gépgyárak nem készülnének, hogy Németországnak fúrógépeket adjanak el, amivel szerb ágyúkat fognak csinálni, hogy az oroszok ezáltal lekössék a japán Mandzsúriát? Még most se érted?

Barátom öklével szemeim előtt hadonász. Szembeszökö érvek, annyi bizonyos. Hát persze... az oroszok...

— És most már bizonyos?

Barátom kettéharap egy ötkoronást, és a felét hanyagul átnyújtja a pincérnek.

— Hogy bizonyos-e? Holnapután harminckétezer emberünk áll a svéd határon. Persze, csak az ágyútöltelék. Ezeket lekaszabolják. Mindegy. Aztán — upre! — egyenesen a szerbek ellent Negyvenezren. Ágyúharc. Aztán sortűz, az albán hegyek közt! Aztán szuronyroham — bajonett aufl

Ejnye, már megint beléállt a vesémbe a görcs. Mindig, ha ilyeneket beszélnek.

— Méghozzá ezekkel az Új srapnellekkel! Ezekkel a levegőben robbanókkal! Ezek előbb belemennek az ember hasába, és ott robbannak fel. Az embernek a torkán jönnek ki a darabok. A feje beleesik az embernek a bordái közé. Hehehe.

Irigyen nézem a barátomat.

— Mondd csak, kérlek, neked nem fordul fel mindjárt a gyomrod, ha ilyesmire gondolsz? Mert nekem igen.

Barátom végignéz.

— Hja, az embernek edzenie kell magát. És az emberben legyen életerő, szív! A krisztusát neki! És ne ijedjen meg egy kis vértől! Én direkt eljártam operációkat nézni, hogy hozzászokjam ehhez a látványhoz, mert erre hamarosan sor kerül. Borzasztó dolgokat fogunk látni... bizony, teringette!
— Jó... jó... de az mégis más... hátha téged lő meg egy srapnell?

Barátom nagyra mereszti szemét.

— Engem???111

— Csudálkoznom kell.

— Hát miért ne téged is? Na, hallod! Barátom elhűl.

— Megőrültél? Hogy lőhetnek meg egy civilt? Most én hűlök el.

— Hát te nem vagy katona?

Barátom mély megvetéssel végignéz, felfricskázza az orrom, megpöndörít a gallérom körül, visszatesz a székre, feláll, és félvállról szól vissza:

— Azt tudtam, hogy gyáva fráter vagy, de hogy egész hülye légy, és engem olyan pipogya fráternek tarts, akiben még annyi energia sincs, hogy kidobassa magát — na, fogadni mernék, hogy katona vagy!

393