HÁBORÚ
Tartalékos katona vagyok, és igy
érthető, hogy nagyon érdekelnek mostanában a külpolitikai vélemények. Ez
tudva van rólam, és barátom, egy pirospozsgás és izmos fickó, minden reggel rám
ordít a kávéházban:
— Na, szerencsétlen! Holnapután megjelennek a plakátok, általános
mozgósítás!
Kicsit
ideges vagyok, és mindjárt csuklani kezdek, ha kiabálnak.
— Kérlek
szépen — nyafogok csukólva —, hogy lehet igy kiabálni? Tudod, hogy mindjárt felkavarodik
a gyomrom, ha kiabálnak.
Barátom kétfelé rántja izmos bajuszát, és akkorát vág az asztalra, hogy
csak úgy dagadnak az erei:
— De a
keservit neki, most már itt az ideje! Egy kis levegő kell, érted? Egy kis
levegői Meg egy kis seprés, a keservit neki! Pincér, zu mir! Hozzon nekem
egy kolozsvári szalonnát és szilvóriumot, na alzo! Vigyázz, kész! Abtreten!
Egyszerre
beáll a fájás a bal mellembe — igen, ez fájt mindig, mars közben, mikor
szolgáltam —, és a kezem rángani kezd.
—Jaj, pincér, egy aszpirint — suttogom. Aztán a
barátomhoz fordulok:
—
Hát mégis ... miből gondolod?
Barátom egyet ránt a
vállán, és hatalmas izmai megfeszülnek.
—
Miből gondolom? Szerencsétlen, hát nem olvastad ma reggel a lapokban,
hogy az orosz nagykövet kijelentette, hogy a konferencián hangsúlyozni fogja a
szláv törekvéseket?... És hogy Angliá val szerződést kötöttünk a repceolaj
szállítására, tíz évre, beleszámítva a kamatokat... Ez már csak világos!
Jól kinyitom a szememet, és irigylem a barátomat,
hogy neki ez világos. Aztán óvatosan megkérdezem:
— Na és ... ebből
már biztos .. .
Barátom akkorát kacag, hogy néhány percig a
felvert léghullámokon lebegnek a feje körül, végre visszaesem a székre.
—
Hát mit
gondolsz? Mi szüksége volna An-golországnak a repceolajra, ha a francia
gépgyárak nem készülnének, hogy Németországnak fúrógépeket adjanak el, amivel
szerb ágyúkat fognak csinálni, hogy az oroszok ezáltal lekössék a japán
Mandzsúriát? Még most se érted?
Barátom öklével szemeim
előtt hadonász. Szembeszökö érvek, annyi bizonyos. Hát persze...
az oroszok...
—
És most már bizonyos?
Barátom kettéharap egy ötkoronást,
és a felét hanyagul
átnyújtja a pincérnek.
— Hogy bizonyos-e? Holnapután harminckétezer emberünk áll a
svéd határon. Persze, csak az ágyútöltelék. Ezeket lekaszabolják. Mindegy. Aztán
— upre! — egyenesen a szerbek ellent Negyvenezren. Ágyúharc. Aztán sortűz,
az albán hegyek közt! Aztán szuronyroham — bajonett aufl
Ejnye, már megint beléállt a vesémbe a görcs.
Mindig, ha ilyeneket beszélnek.
— Méghozzá ezekkel az Új srapnellekkel! Ezekkel a
levegőben robbanókkal! Ezek előbb belemennek az ember hasába, és ott
robbannak fel. Az embernek a torkán jönnek ki a darabok. A feje beleesik az
embernek a bordái közé. Hehehe.
Irigyen nézem a
barátomat.
— Mondd csak, kérlek, neked nem fordul fel mindjárt a
gyomrod, ha ilyesmire gondolsz? Mert nekem igen.
Barátom végignéz.
— Hja, az embernek edzenie kell magát. És az emberben
legyen életerő, szív! A krisztusát neki! És ne ijedjen meg egy kis
vértől! Én direkt eljártam operációkat nézni, hogy hozzászokjam ehhez a
látványhoz, mert erre hamarosan sor kerül. Borzasztó dolgokat fogunk látni...
bizony, teringette!
— Jó... jó... de az mégis más... hátha téged lő meg egy srapnell?
Barátom nagyra mereszti szemét.
—
Engem???111
—
Csudálkoznom
kell.
—
Hát miért ne
téged is? Na, hallod! Barátom elhűl.
—
Megőrültél?
Hogy lőhetnek meg egy civilt? Most én hűlök el.
—
Hát te nem vagy katona?
Barátom mély
megvetéssel végignéz, felfricskázza az orrom, megpöndörít a gallérom körül,
visszatesz a székre, feláll, és félvállról szól vissza:
— Azt tudtam, hogy gyáva fráter vagy,
de hogy egész hülye légy, és engem olyan pipogya fráternek tarts, akiben még
annyi energia sincs, hogy kidobassa magát — na, fogadni mernék, hogy katona
vagy!
393