HATVANY BERTALAN

ÁZSIA LELKE
(Franklin)

Illetlenségnek érezném ilyen nagy és szerves munkáról néhány sorban számolni be, ha nem nyugtatna meg az a szándék, hogy Hatvany Bertalan ritka komolysággal és áhítattal megírt könyvéhez méltó tanulmányban szóljak hozzá később. Ezúttal pár „stichwort"-ját szeretném feljegyezni ennek a tanulmánynak. Legfontosabbnak azt tartom, hogy a szerző nyugodt önérzettel írhatta műve fölé a másoknál kissé patetikusan hangzó címet, mert aki lélekkel kutatja a nyers anyag összefüggéseit, az meg is találja bennük a lelket, hogy aztán rajtuk keresztül teremtsen kapcsolatot az olvasó lelkével. Általában a történelemkutatás feltételei közt szokták emlegetni a teljes elfogulatlanságot és tárgyilagosságot s a „harag nélküli tanulmányszerűség" (sine ira et studio) eszményképe lett annak az iskolának, mely a lelkek relativitásának törvényét nem tudta, vagy nem akarta felismerni. Nos, ennek a könyvnek szerzője nyílt és bátor indulatok, rokonszenvek és ellenszenvek áramlatába dobta óriási anyagát, s ez az áramlat nemcsak hogy szét nem zilálta, meg nem hamisította az adathalmazt, sőt inkább egymáshoz sodort benne mindent, ami összetartozik, s egyetlen tömör tömegben segítette át a deltán. Odaírhatta volna könyve elé „írtam haragomban", mint Hazafi Verai János, s egy cseppet se lett volna a mű kevésbé tudományos. Nem hiszem, hogy indulatok, rokonszenvek és ellenszenvek, erkölcsi állásfoglalás és filozófiai, vagy ha tetszik, vallási meggyőződés nélkül akárcsak egy mértani ábrát is meg lehessen szerkeszteni: ezt a képtelenséget nem is annyira fölényes, mint inkább felületes és tudatlan esztéták találták ki. Bizonyos vagyok benne, hogy Fabre-ban csakúgy érzelmi indokok tartották a lelket húsz és harminc éven át, míg a hangyák és lepkék életprogramját kitanulmányozta, mint ahogy Einsteint vagy Freudot se vádolják ok nélkül a németek azzal a lappangó szándékkal, hogy a fénygörbület, vagy az alsó tudat kimutatásával a faji gőg páncélján akartak léket ütni. Hatvany Bertalan nem is tagadja ellenszenvét azzal a spenglerista (szerintem nietzscheánus sőt — bár ez ellen tiltakozni fog — schopenhaueri) humbuggal szemben, mely egyrészt valami affektált imposszibilitással az embert olyasféle szörnyetegnek állítja be, akinek kár volt megszületni, másrészt azt követeli tőle, hogyha már megszületett, sürgősen dögöljön meg, s adja át helyét egy ismeretlen istenségnek. Az így értelmezett „európai lélek" ellen indított harcát remek hadállásból verekszi végig azon a területen, ahol Buddha, Zoroaster, Lao-ce, Jézus, Mani és Mohamet bölcsője ringott, módjában lévén sorra kimutatni, hogy Európa valóban addig „csűrte, hegyezte, élesítette és hasogatta" a szent tant, míg „őrültség, vagy béklyó lett belőle". Közben persze elragadja a lelkesedés (s ez csak érdekesebbé teszi), s nem akarja észrevenni azt a másfajta tébolyt, mely tizenkét kezet és lábat rajzol az indus isteneknek nemcsak testére, de lelkére is, s hajlandó sorba szorongatni ezeket a kezeket. De mindent kiengesztel és megszépít az az áhítatos jóhiszeműség, amivel misztikumon és tébolyon keresztül, a tiszta, világos, egyszerű emberi jóság és tisztesség nyomait keresi Guatama bonyolult „kosarai"-ban s Confucius úriemberhez méltó mozdulatai mögött. Ez az állandó meleg, egyre fokozódó jószándék világítja végig az utat, ez győzi meg lassankint a legmerevebb olvasót is, hogy végeredményben ez az érzelmi elfogultság, amivel a németekre haragszik, ezúttal legjobb bizonyítéka az emberi szív vizsgálatában szükséges elfogulatlanságnak: hogy szeretetében nincs se pánszemitizmus, se buddhisztika, s hogy a németben se az árját gyűlöli, csak azt, ami árjában, szemitában és mongolban egyformán gyűlölni való: a makacsságot, mely nem látja meg a fajtákon és népeken túl az embert. Az embert, aki angyalokon és ördögökön túl és innen mégis csak fontosabb angyaloknál és ördögöknél — az embert, akinek kedvéért meg lehet bocsátani a középkornak, hogy ördögöt űzött belőle, de nem lehet megbocsátani ennek a kornak, hogy gúnyt űz belőle — az embert, akiről Lafcadio Hearn Kokorója óta nem olvastam megilletődöttebb vallomást, mint Hatvany Bertalan szép könyve.

A toll, 1935. április 20.