BIRÓ LAJOS

MARIE ÉS MÁS ASSZONYOK

1. Meggyőződése vagy valamely szubjektív világnézete nincsen az asszonyokról Biró Lajosnak; az Asszony mint szimbólum, mint valami, amitől félni vagy amihez vonzódni kelljen: amit gyűlölni vagy szeretni jó, ami romlásunkat idézi elő, vagy megoldást és értelmet ad zavart, boldogtalan életünknek; az Asszony végleges, elvont alakja nem domborul ki egységesen, konkrét plasztikával e novellák sokféle, sokfelől áradó világításában. Asszonyok vonulnak el, akiket ismerünk, és akikre ráismerünk; ideges és fájdalmas izgalommal figyeljük őket, amint sorban ellépnek: jönnek, mennek — az egyik visszafordul, továbbmegy, a másik úgy tűnik el, arcába se nézhettünk, csak kalapját, suhogó szoknyáit éreztük. A vetített kép kitűnő: szín és vonal mind a helyén, és minden színfolt és minden vonal könnyen és biztosan jellemez és szuggerál, oda kell csak figyelni egy futó pillanatban arra az ábrára, amit Biró Lajos néhány csodálatosan egyszerű és kézenfekvő szóval rajzolt: s íme, parfümillatot érzünk és meleg, fehér asszonybőr borzongó puhaságát. Ez az író tud éreztetni, és közel tudja hozni mind az öt érzékszervünkhöz, amit akar: erről nem is lehet vitatkozni. Látjuk, tapintjuk és érezzük az ő asszonyait, amint sorban elléptek: — egy percre megüti orrunkat az élet bódító, nehéz illata, és gyötrődve, elszorult szívvel szólunk magunkban: istenem, igen, ez így van. Az asszonyok ilyenek. Ez az élet. Milyen borzasztó.

2.De azután? A kép elpattant, és nem marad semmi a nyomában. Zavaros, fájdalmas üresség tátong, és a lelkünk szorongva, zsibbadtan nyújtózkodik. Végeredményben nem jött ki semmi a novellából. Jó asszonyt láttunk, meg rossz asszonyt láttunk, és egyiket se másképp, mint ahogy eddig ismertük őket. Hol a vigasztalás, hol az elégtétel azért, hogy mindez így van, s hogy mindez így fájt nekünk örök időktől fogva? Jó, ezek asszonyok, ezek emberek: de miért kellett nekünk most látni mindezt, ha semmi megnyugtatót, semmi kiengesztelőt nem kaptunk cserébe azért, hogy így kellett látnunk? Szóval: Biró Lajos novelláiból az emberi tragikum nyugtalanító és kínzó megismerés formájában árad csak, és nem viszi tovább, nem fejleszti érzésünket és azt a felfogást, ami bennünket az élettel viszonyba állított. Hiányzik valami, ami egységessé, összhangzatossá tenné, és magasabb jelentőséget adna mindannak, amit művészi erővel és fejlett technikával elénk állított. Ez a valami: a költészet vagy igazáb-ban, a legfejlettebb szempont szögéből: filozófia. Biró Lajos sokszor felizgatott, és sokszor kötötte le figyelmem, és sokszor érdekelt, de meg nem hatott soha. Biró Lajos csak író, semmi más.

3. Néha egészen a durvaságig száraz, hideg: nincs benne lendület. Vigasztalan, mint maga az élet. Hígan, elfolyva következnek az események, és rohannak a poén felé — nincs időnk rá, hogy a szívünk fölmelegedjék. Máskor görcsös erővel tud megfogni, valami egészen primitív, nagyon életteljes vonatkozás meglepő és mégis természetes alkalmazásával: a nemi élet nyomorúságos és nagyszerű jelenségeiről szól ilyenkor, minden póz vagy szimbolizáló nekilendülés nélkül, anélkül, hogy a hangsúlyt bármily mértékben emelné vagy változtatná: egyszerűen, mert ezek a jelenségek is hozzátartoznak a többi nyomorúsághoz. Ez így van, mondja Biró Lajos, ez meg így. Ezek ilyen jelenségek, amazok meg olyanok. Az élet jelenségeit rajzolom, és nem gondolok hozzá semmit. Fájnak nektek, rosszul esnek nektek ezek a jelenségek? Sajnálom, nem én komponáltam őket. Felelni nem tudok én sem, de legalább szájatokba rágom a kérdéseket.

Also fragen wir bestündig

Bis man uns mit einer handvoll Erde endlich stopft die Máuler — Aber ist das eine Antwort?

4. De a költészet tud felelni. És tud majd felelni az a művészet, amely naturalizmuson, realizmuson és impresszionizmuson túl most dereng majd fel újra egy új század első korszakában: a diadalmasan és újult erővel feltámadó, impresszionizmuson, realizmuson, naturalizmuson megerősödött, öntudatossá vált és önmagára ismert örökegy és örökké új művészet: az eszmei tartalom művészete. Az idők szakadékából dagadva közeledik a hullám, mely száz esztendőben egyszer visszahúzódik, és száz esztendőben egyszer elönti ismét a partokat. A Halley üstökös óriási mutatója most közeledik az égbolt kerek óralapján, hogy kinyújtott karral jelezze a századik órát.

Renaissance, 1910. május 10. 80-81.