IV

...az, akinek csak élmény,

HERCEGNŐ, ÉN OTT VOLTAM, BENNE...

Dr. Balázs cs. és kir. katona a valóságos, echt háborúban, mint katona, nem mint a világhírű költő, akit e néven ismerünk.

Naplójegyzetek

aug. 4.

Hercegnő, akinek kék szalagját egyszer megkötöttem a sápadt magnolia-fák alatt — emlékszik, egyszer Velencében, az Unter den Linden kék habjai közt bandukolva, a tizennyolcadik század elején, oh csinkvecsentó, oh assisi szent Géza — hercegnő, én most meghajtom testem fáradt lobogóját, fejemet a kegyed illatos agyveleje előtt, és egy kék gesztust kiáltok piciny körmei felé: „Ave Caesar, morituri te salutant..."

Hercegnő, érzem, hogy mennem kell... Nem tudok beszélni erről az érzésemről, hiszen éppen azt érzem, hogy nem lehet beszélni most már: — igen, éppen azt beszélem, hogy nem lehet érezni: azt, hogy érezni kell most, hogy nem beszélhetek lehetni — hogy azt lehetem, hogy nem érezhetni most beszélni — mert ez nem a szavak csűrés-csavarásának ideje immár, hercegnő, hanem a tetté: a tettbe kövült szómatéria egyetlen sikoltásba torpanó gesztusa lett úrrá bennem, és e mindent összefogó legéletesebb életmozdulat merev hőgyökere ficánkol alattam, a leglélek legmélyében... Elmegyek a háborúba, hercegnő, egyszerűen, szavak nélkül, búcsú nélkül... hogy miért? Egészen egyszerűen, egyetlen szóval megmondhatom, mint egy földmíves közhonvéd, hogy miért — azért, mert most én is azt érzem, semmi mást, azt érzem csak, amit a földhözragadt egyszerű paraszt, akivel egyenlővé lettem e perctől fogva: hogy a világvajúdás tömegvonzalma felgyüremkedik egylelkemnek a valóság képvilágára vetített ferde vetületén.

Hát ezért megyek, hercegnő, szavak, gondolatok nélkül — ezért és semmi másért!

Mert hazug és gonosz volt minden gesztus és gondolat és szó — csak a tett néma szobra ágaskodik a dimenziók túlföl-di életnyúlványában.

Ezt kiáltom vissza, halkan és egyszerűen, a robogó vonatról, ahol negyven ember és hat szerkesztő fogja e percben hátul a kabátomat: „Béla, ne menj! Béla, kár érted — tartsátok vissza a Bélát, mert elmegy..."

Hercegnő... a kék magnóliák intenek búcsúszót...

aug. 10.

Elhatároztam, hogy egyszerűen, kommentárok nélkül lejegyzem impresszióimat, tényeket és valóságokat: amit láttam a háborúban. Emberi dokumentumokat.

aug. 11.

Egy fa tetején csukaszürke katona gubbaszt, és távcsővel néz ki a hegyek felé. A hegyek visszanéznek a katonára. Őrszem. Milyen kifejező lett egyszerre ez a szó a számomra! Őr és szem. Szemőr. Ez a katona őrzi a szemeket, a sok szemet, kéket és barnát, amik nyugodtan alusznak most otthon. Őrszem. Vagy talán őrült szem? Megőrültek a szemek mindenütt, és a távcső gyújtópontján keresztül egy láthatatlan vonal köti össze a természet titkos gondolatát a katonaember lényes belsejével.

aug. 20.

Holnap leszünk először ütközetben. Puskámat vállamon szorongatom, és mereven nézek át az ellenséges lövészárkok irányában. Egy bajtársam fekszik mellettem, és pipázik. Ő már tudja, amit én nem tudok még, hogy a bennünk rejlő latens halálfélelem az oka minden életberezdülés nemlétbe vetített ütközőpontjának. Ő nem fél a haláltól, mert szereti az élet élését. Számára az élet legbelső halála már nem kategorikus magánvaló, hanem térbeérzett időcsemege. Nincs élő, vonagló föld talpa alatt, mint nékem, hanem csak talpbőrbe rekonstruált anyaghoz tartozás — számára az egész föld egyetlen talp-nak végtelenné dermedése. Ezt olvasom ki a szeméből, amint felém fordul, őszintén, egyszerűen: „Tyű, önkéntes úr, de ég a talpam..."

aug. 22.

Útban hazafelé. Milyen csodálatos! Egy konzervdobozra ültem véletlenül, és felhasította a — fejemet. Milyen titkos vonatkozása az élet értelmének... A csillagok járása talán nem mond semmit nekünk célunk értelméről — de a lényembe hasító konzervdoboz titkos, mély szava visszaidézi az elmúlt jövő jelenlétét: — a konzervdoboz összekötötte, mint egy láthatatlan huzal, testem örökkévaló atomjait lelkem halandó megnemtörténtségével...

Hercegnő... mindent láttam és megértettem... Hercegnő, jövök haza...