RICHTIG BÁCSI FELBUKKAN

A villamos túlsó feléről kiált felém.

- Richtig, a szerkesztő úr! Nem emlékszik rám?

- Alázatos szolgája - mondom zavaromban, hirtelenjében nem tudom, hogy hová tegyem. Éppen leszállóban vagyok, ő is leszáll.

- Hát az iskolapénz - mondja csodálkozva. - Az iskolapénz dologba ... amikor richtig visszakértem ...

Aha! Egyszerre világosság gyúl. Tizenöt év előtt ... ő az, Richtig bácsi: akinek azt mondtam egyszer mérgesen: „azt se tudja? Kérje vissza az iskolapénzt!" és ő richtig elment, és visszakérte, és nagy murit csapott az iskolában. Ki is szerkesztettem akkortájt egy kabarétréfában. Felvidulok.

- Hát hogy van, Richtig bácsi?
Megáll, kotorász a zsebében.

- No mit keres?

- A hőmérőt.

- Minek magának hőmérő?

- Mindig szoktam hordani. Ha megkérdik, hogy vagyok, megnézem, nincs-e lázam. Kérem, az ember nem tudhatja. És ha olyan kedvesek, hogy tudni akarják, nem csaphatom be a népeket ... Hátha lázam van? akkor richtig nem mondhatom, hogy jól vagyok.

- Nono, nem gondoltam olyan komolyan ... Hová tart?

Vállat von.

- Ördög vigye, a rendőrségre kell mennem. Richtig jó, hogy találkoztunk - vigye csak haza ezt a kis csomagot, mondja meg a feleségemnek, csak délutánra jöhetek haza…

- Nem értem...

- Hogyhogy nem érti ... hát nem azt mondta nekem az előbb, hogy „alázatos szolgája"? Na, a szolgájától richtig elvárhatja az ember, hogy a csomagját vigye.

- Azt én csak úgy mondtam, Richtig bácsi, ahogy

szokták.

Megvetően legyint.

- Hiszen ez az. Mindig azt hallom a végén, hogy ez csak úgy mondva volt, nem kell szó szerint venni. De az áldóját, hát akkor kinek higyjen az ember? Itt vagyok, kérem, ezzel a dologgal is, amiben becitáltak. Kérem, megyek hazafelé békésen a minap, viszem fel a vacsorát a kis családomnak, sonkát, egy nagy cipó-kenyeret. Utcagyerek fut el mellettem, hát nem meghajigál a beste lelke, marék kaviccsal, még a nyelvét is öltögeti: „mee, Richtig bácsi" ! Nagyon megharagudtam, már azon voltam, hogy elkapjam - erre eszembe jut, amit a tiszteletes úrtól tanultunk, hogy aszongya, „aki kővel dob meg, dobd vissza kenyérrel." Erőt veszek haragomon, kapom a cipót, oszt hozzávágom, richtig. Menten elesett, még a fejét is beszakította - hát kérem, csak a szép tanácsot fogadtam meg, visszadobtam kenyérrel, mégis becitáltak a rendőrségre. Most mondja.

- Talán nem ilyen kicsi kőre, és nem akkora kenyérre gondolt a szentírás, Richtig bácsi. Nem gondolja?

Richtig bácsi nem felel, a kezével integet. Csodálkozva nézek rá, mi az, hirtelenjében megkukult? Egy plakátra mutat, ami valami harisnyaféléket kínál. Az van ráírva:

„Nézze meg raktárunkat, és azután beszéljen." Rich-tig bácsi a kezével integet, hogy most elmegy, megnézi a raktárt, addig nem beszélhet.