Karinthy Frigyes: Földi Mihály: A meztelen ember

1. A kritikus habozik

(Már megint az a furcsa, félszeg habozás, mint mindig olyankor, amikor valóban izgatott és nyugtalanított egy könyv és írni akartam róla, a nevetségesnek látszó s mégis - számomra, aki az írást a beszélgetés egy fajtájának tudom csak érezni - nagyon kézenfekvő kérdés: tulajdonképpen kinek ír - kivel beszél - a kritikus? azzal, aki még nem olvasta a könyvet, hogy kedvét keltse, elolvasni? vagy azzal, aki már olvasta, hogy számára megfogalmazza, a gondolat nyelvére fordítsa le mindazt a zavaros érzést, amit együttvéve egy mű hatásának nevezünk? Ilyen komoly könyvnél, mint a Földié, döntenem kell. Az utóbbit választom.)

2. Az olvasó elindul

Helyesebben az utóbbiakat és ezek közül az egészen gyanútlan olvasót, akit - még ha ismerte is a trilógiának készülő mű bevezető kötetét („Isten országa felé”) - azzal fogott hozzá, isten nevében, a Meztelen Emberhez, hogy bár jelképes alakok kísértetjárásával regényesítve, mégis csak reális történetet kap, eleven életet, emberi figurákkal, még hozzá ismerősökkel, hiszen Földi Mihály díszleteit az úgynevezett „korrajz” műfajában állítja fel. Az ilyen olvasó nagyon hamar ráeszmél, hogy beállítottságát át kell szerelnie, sőt le kell szerelnie, az író ezúttal nem kíséri őt peripatetetikus módon, megszokott életútján, hogy a közönséges dolgok közt járván, figyelmeztesse a dolgok mögött élő rendkívüli, néha rejtelmes erőkre. Az olvasónak ezúttal ott kell hagynia mindennapos életét és gondjait és követni az írót olyan vidéken, ahol csak a vezető ismeri ki magát: néhány oldal s átrobogva a kritikus határon, mely a racionális és irracionális mennyiségeket és minőségeket elválasztja, kellős közepén vagyunk a Birodalomnak, amelyről eddig kétféle utazó adott csak híradást: a matematikus és a költő.

3. Korábbi utasok

Ismét: utóbbiak közül csakhamar eszébejut a műveltebb olvasónak néhány kalandor, aki már járt e különös utakon. Juhász Péter, a legenda hőse, ez a szenvedélyes és tiszta lelkű igazságkereső, az Ördög kastélyában szembekerül halott szerelmesének, lelke legszebb álmának, festett képmásával: nászt ül vele s házasságra lép a képpel, mint ahogy Dorian Gray szerződést köt narciszista szerelmének, tulajdon testének vászonra rögzített ábrájával, vagy akár úgy, ahogy öreg Faust adja el lelki üdvét az ifjúságért, hogy utóbb (a második részben) visszavonja megállapodását az ördöggel, mint Juhász Péter maga is (akit különben az ördögön kívül Faust kutyája is kísért: egy személy két kosztümben, egyszerre). Aztán Jónak és Rossznak nagy vitája, a lelkiismeret harca üldözi és korbácsolja hősünket a látható világ danteszk körein át, végig bolyong a társadalmon, lát gazdagot és szegényt, élvezőt és szenvedőt, győzőt és legyőzöttet, perditát és papot: bankettek lakomáin és lebujokban keresi megbolygatott lelke nyugalmát, amit egy Csoda zökkentett át sorsa korlátain, csakúgy, mint a „Szamárbőr” talizmános hőséét. Végre tabula rasa-t kísért meg: kibékül az ördöggel, felismervén benne is isten művét, szerelmének még emlékét is eltemeti s miután a lélek teljes megtisztulásának utolsó akadályát, amint az előtte néhány más szenttel is megtörtént, éppen akkor ismeri fel az eleven testi életben, mikor megkínzott személyét már-már a társadalom is hajlandó szentté avatni: feláldozza azt az életet s kötéllel a nyakán pusztul el, a «Kötéltánc» hármasnevű hőséhez hasonlóan, aki sok szerepe közül legkevésbé ismervén önmagára abban, amelyben legjobban tetszett a közönségnek, szintén úgy végzi, mint Juhász Péter: végleg eltemeti szerelmének magával hurcolt holttestét s önként siet a bitófa alá.

4. Feszült várakozás

Azzal teszed le a könyvet, hogy színes, szinte tarka meseformában egy modern - bárha képzelt - szent életrajzát közölték veled: a hivatalosan elismert egyházi legendák minden kellékével bőven, kissé talán (protestáns szemmel nézve) túlpompázatosan felékesítve. Az Isten Országát kereső Meztelen Ember, ha a Földi Mihály Színjátékának „Paradiso”-ja is elkészül majd, nyilván feltámad benne s valamely túlvilági kinyilatkoztatás útján közli velünk Mennyország természetrajzát. Bennünket most ez a Juhász Péter érdekel, személy szerint s személyünkkel való vonatkozásban, mint regényhős, vagy éppen a hősköltemény hőse, (merőben mindegy) - hogy együttrohanásunkat, történetének furcsa és meglepő zuhanásokkal és felszökkenésekkel szerkesztett hullámvasútján izgalmas és élvezetes kalandnak, vagy fárasztó bukdácsolásnak nevezzük végül, azon múlik, érdemes volt-e vele tartani: vájjon lelki gyötrelmeknek és örömöknek és izgalmaknak kohójáról és bányájából, amiket - egyikünk csak futó pillanatokra, másikunk állandó permanencia révén - tulajdon lelkünkből is ismerünk, hozott-e fel olyan megismeréseket, megoldásokat, válaszokat és szenzációkat, amiket magunk nem vettünk észre, vagy nem vált bennünk tudatossá? Röviden és magyarul: mi újság Földi regényében, ebben a transzcendens tárgykörben mozgó modern körképben és panoptikumban, ebben a Túlvilági Riportban? A tárgykör legmagasabb becsvágyát érinti minden igaz írónak, ki lelkiismerete előtt vizsgázik - aki hozzányúl, igazolni tartozik, hogy új és ünnepélyes mondanivalója van.

5. Faust és Liszt Ferenc

A kritikussá józanult olvasó (túl az előadás szuggesztív erejének bűvkörén) igennel és nemmel válaszol fenti kérdésre. Ami Juhász Péterrel az író jóvoltából történik, pokoljárás és megdicsőülés, szikrázó összeütközése más lelkek rohanó elektronjaival (különösen a harctéri élmények leírása brilliáns) eredeti és újszerű keretbe állítja be a nagy problémát: a kaleidoszkop ismert köveiből kristályrajz alakult ki. Belső Történés, Külső Cselekmény és Meseszövés hármas tükrében. Kevésbbé sikerült a hős jellemének, emberi érdekességének beállítása. Talán éppen mert túlnagy várakozást kelt megjelenése a színpadon: ahogy a csodálatos történet végigszáguld fölötte, tulajdon szereplése nem mozdul előre s végül is kielégületlenségben hagyja a nézőt. A rokonszenves kérdés, amivel ifjú rajongása felbukkan, a tiszta és ártatlan «miért?» először meghat és tiszteletet parancsol, mint ama szent és termékeny naivitás, ami a gyermekek és a tudósok lelkében válik világító fáklyává - de később, mikor ezt a «miért?»-et állandóan és gépiesen ismétli, anélkül, hogy mentorától, az írótól függetlenül felelne rá, vagy legalább is komolyan odafigyelne a lehetséges válaszokra, kezdünk nyugtalankodni, hogy ez a Faustnak és Szent Ferencnek házasságából származott ivadék meglehetősen messzeesett mindkét fájától: Faustnak túlságosan naiv, Szent Ferencnek túlságosan kedélytelen. Végül is úgy hatnak ránk ezek a mindenáron és minden helyzetben feldobott „miért?”ek, amik olyan kérdésekkel kapcsolatban sem maradnak el, amelyek nem lévén metafizikai természetűek, igen jól és könnyen megfejthetők (csak nem kell elszaladni a válasz elől), mint a népszerű és világhírű zenebohóc, ismert „wa-r . . u . . u . . . . um?”-ja, ami persze, a maga helyén, mint humor, nagyon mulatságos, de kevés egy szent szájából, ha nem is aranyszájú szent az illető.

6. Jón és Rosszon innen

Ez pedig azért van, mert az író, csak a költőre ügyelve lelkében, megfeledkezett a filozófusról, aki nagyon jól tudja, hogy függetlenül a választól s a választ megelőzve vannak jól feltett és rosszul feltett kérdések - utóbbiak nem is méltók a válaszra, még a teológiában sem. Igaz viszont, hogy a művészi egységet és a formanyelv összhangját csak így menthette meg - hiszen, ha túlfilozófikusan gondolja át a dolgot, még az alapsugallat jogosultságát is problematikussá tehette volna egy kérdés: vajjon az egész istenkeresés, mint a bőrünkből való kibujásnak és Objektív (tehát, nem emberi, hanem isteni) Lélekké való metamorfózisnak vágya nem minősül-e fából vaskarikává a módszerben, hogy ezt a vágyat két, tipikusan az emberi értelem által konstruált fogalomnak, a Jónak és Rossznak szembeállításával próbálja megvalósítani? Nietzsche a legnagyobb Titkok világában történt kiruccanásainak ezt a címet adta: „Jenseits von Guten und Bösen.”

8. Földi Mihály utja

De mindezeken túl s most már olvasón és kritikuson innen az örök Szellem bármelyik szerény képviselője, aki, mint ilyen, harcos és elkeseredett ellenfele a gyalázatos korszellemnek, kell, hogy meghatottan nyújtsa bajtársi kezét a szerző felé, ha ráeszmélt a szándékra, ami e gondolatokból és érzésekből könyvet teremtett. Ne becsüld le a szándékot, különösen ma ne: még te se finnyás esztétikus, aki a mikénten nyargalsz a mi rovására: voltak a maihoz hasonló idők, amikor a szándék maga olyan műveket inspirált, mint az Ember Tragédiája. Teológiai sejtelmektől függetlenül Földi Mihály ma, a lelketlen anyagimádás korában ama ritka Hitet és Meggyőződést képviseli, mely fajtánk sorsának Megváltását a külvilágot s annak gépiesen megszabott rendjét megváltoztatni képes emberi szellem erejében vallja és hirdeti egyenrangú erőnek a sorssal, s méghozzá a Szónak, az Igének jegyében - s ebben a hitében, a maga gnosztikus nyelvén, egy malomban őröl minden igaz művésszel, legyen az költő, vagy tudós, tagadó, vagy állító, akinek a szenvedélyes rögeszme vezeti kezét, tollát, vésőjét, építőkanalát és romboló csákányát, hogy az embernek dolga és hivatása van ezen a világon. Az út, amelyen Földi Mihály jár, árkokkal aknázott, de kevesek útja s rajta még elbukni is dicsőségesebb, mint kitaposott ösvényeken elsőnek futni be - nehéz ez az út, jól tudom, s egyre szűkül, ahol emelkedik: a végén egyetlen lélek fér el csak rajta, elől, az élen, s Földi Mihály, az el nem bukott útitársak közt még zsákjában hordja a marsallbotot.