GELLÉRTHEGYHY OSZKÁR
Regény, három kötetben, díszkiadásban,
megkoszorúzva
(Egy kezdő író vázlatkönyvéből:
IV)
ELSŐ KÖTET
Régi
idők, nagy idők! Alkonyuló égről rózsafelhőnek ragyogása! Vajon
mi készteti tavasszal a virágot, hogy nyíljon? Az emberi szív véghetetlen, mint
a tenger...
Sejtek, emlékezem... A délceg, büszke hajdan tavaszáról
beszélek tinéktek --------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Ragyogó csillárok árasztottak fénytengert a
nemes és nemzetes Bájligethy tanácsos kastélyában. Az
ifjú Gellérthegyhy Oszkár születésnapját ünnepelték.
Még csak négyéves,
szinte gyermek. De csudálatosan komoly és nyugodt e gyermek. Szép, mint egy
Adonis, s a körülállók bámulva hajolnak össze, mikor nyúlánk, fürtös alakja szerényen,
de öntudattal végiglejt a termen. Tengerkék, mélytüzű
szemeiben ilyenkor ott lobog valami abból a fényből, mely családjának
öröksége.
Most
éppen két leányka előtt állott meg. Az egyik, Vilma, szőke,
epedő szépség. Alig hároméves. Szinte gyermek még. De oly csöndes, oly
halovány e leányka! Szemeit nem emeli föl, nem néz az ifjú Gellérthegyhyre.
Talán haragszik rá? Vajon mi az, ami oly kísérteties halványsággal önti el az
ifjú vonásokat?
— Önnek apja nincs itt?
— kérdi az ifjú.
— De igen! — feleli a leányka. És ezen úgy el
tudnak gondolkodni!
Vilma azután szerényen, némán húzódik vissza.
Halvány, szűzies ajkai nem árulnak el semmit.
De
komornája már közeleg és a fehér, néma hajadon megadással, szótlanul tűri,
mialatt pelenkába csavarják. Az ifjú Gellérthegyhy
szomorú mosollyal folytatja útját. Senkihez se szól. Valaki említi, hogy árvíz
dühöng a városban. Ő hallgat, minek is beszélne? Ki értené meg őt?
Akkor már a víz az emeleten volt.
Hah, mi ez? Egy
borzasztó recsegés hallszik — és a szoba egyszerre két részre nyílik. Egy
özönvíz zúdul be a hasadékon!
Borzasztó ordítás tör ki az ajkakon. De egy
nyugodt, erős hang hirtelen leparancsol mindent. „Vissza!"— kiáltja
az ifjú Gellérthegyhy. Egy mozdulattal összecsukja a
szobát, azután int a többieknek, akik remegve, jajongva követik megmentőjüket.
Odakint két kilométernyire áll a víz a ház fölött.
MÁSODIK KÖTET
Egy
tenger, egy óceán borította el a várost! Az árvíz beláthatatlan szőnyege
riogva folyt össze a láthatárral...
Jajveszékelés
és ordítás tölté be a vidéket.
Az
ifjú Gellérthegyhy szilárd léptekkel haladt a part
felé.
—
Utánam! — kiáltá és kék szemei megvillantak.
Lent
a parton óriási jégtorlasz állja el a víz útját. Azon nem megy keresztül ember!
Oszkár
csolnakba veti magát és átúszik. Az elszörnyedés
kiáltása szakad fel a keblekből. Hiszen még gyermek! A következő
pillanatban nagy recsegés hallszik. Oszkár egy akkorát fújt a jégtorlaszra,
hogy az recsegve omlott össze. Az ár dübörögve ront rajta keresztül. A város
meg van mentve!
Gellérthegyhy szerény nyugalommal jött vissza az ujjongó tömeg
sorfalában, mialatt parancsokat osztogatott.
Amint
egy mellékutcába ér, borzasztó recsegéssel omlik össze egy ház... Azután
felfordul, fenekével fölfelé — és kettéválva, mint egy felszeletelt narancs,
jön, lefelé úszva, a vi-zen. Az egyik szobában, hófehér ágyacskában fekszik
Vilma. Az ifjú Gellérthegyhy egy pillanat alatt ott
van, átkarolja a leánykát, aki karjaiba omlik, megtörten. Magához szorítva
hozza őt le Oszkár. Vajon mitől remeg úgy a leányka? Hiszen semmi oka
sincsen rá
~----------------------------------------------------------------------------------------------
Alkonyodó égről leáldoz a nap------------------------------------------
Haldokolnak a virágok------------------------------------------------------
Haldokol a leányka----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------- Leányka--------------------------------
Leányka-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Az
ifjú Gellérthegyhy szobájában ül. Egy époszt ír éppen: arca a lámpa dicskörében lángol. Tegnap nyerte
meg egy értekezésével az akadémiai díjat és beválasztották levelező
tagnak. Csekélység.
— Oszkár — mondá neki komolyan
nevelőapja. — Úgy beszélek
veled, mint egy férfival. Azzal vádolnak engem, hogy csak azért vagyok a
nevelőapád, mert tulajdonképpen nem az apád volt az apád, hanem én voltam
az apád.
Borzasztó, borzasztó! Az ifjú szívét így
akarja megrontani a világ!
—
Ki az? — kérdé rekedten az ifjú. Vajon mitől
lángolnak úgy szemei?
· — Dabroni,
a műlövő.
Aznap
este találkoztak Oszkár és Dabroni. Az olaszt éppen
kedvenc mulatságában érte: karszékében ülve az átellenes ház kertjében
röpködő legyeknek lövögette ki a miteszereit, egyenkint.
Gúnyosan köszöntötte Oszkárt.
Oszkár
jéghidegen szemlélte őt. Azután fölemelte pisztolyát: egyszerre dördült el
a két lövés. A rémület sikolya tört ki Dabroniból.
Oszkár golyója eltalálta az olasz feléje küldött golyóját, mely visszapattanva,
keresztülment a műlövő bal fülén.
— Ah, tehát így lő ön! — mondotta
rémületét leküzdve, vad gúnnyal az olasz. — De én mű-bajvívó is vagyok.
És
kardot rántott!
Összecsaptak. Oszkár azután rövidesen levágta
Dabroni két fülét és két hüvelykujját. Miután ez a
borzasztó jelenet kettejük közt lefolyt, Oszkár felegyenesedett és hidegen,
mint egy fagylalt, hazament.
A szobalány pedig bejött és feltörölte a
lefolyt jelentetet.
HARMADIK KÖTET
----------------És akkor eljön a tavasz és betölti a
szívet. Vajon mi az a szerelem? Az emberek
úgy hívják, de ki beszélhet róla? A leányka keblét ki ismeri?! ----
Gellérthegyhy Oszkár szeretett. Mióta hazajött külföldi
útjáról, melyben bejárta a földet és mellesleg fölfedezte az északi sarkot —
komoly munkája nem tudta lekötni őt. Súlyos léptekkel járkált az ősi
kastély folyosóin, és e célra direkte ólomnehezéket használt. Szemei annyira
beestek, hogy kutasszal kellett őket kiszedni. Egy napon azután váratlanul
felpakkolt, összeszedte holmiját és hízásnak indult.
Mert
tudta ő, hogy nem szabad szeretnie. Hiszen az ő nevelőapjáé volt
a leányka...!
Ó borzalom! Ó bűn! Sötét szívek! Ó. Ó.
Oszkár
lemondott. Elhatározta, hogy hazájának szenteli életét. Képviselőnek választatá magát.
Azon idők a nemzet
vészes idői valának.
Gellérthegyhy Oszkár megjelent a megyegyűlésen. Éppen falvy, a nemzet legnagyobb szónoka beszélt. Oszkár hidegen,
nyugodtan hallgatta végig. Azután felállt.
S beszélt. Eleinte lágyan, később
dörögni kezdett. Szemei szikrákat hánytak, mint egy akkumulátor.
Néhány perc múlva falvy
ájultan esett le a székről. A nép megbűvölve ordított. Az egész
tisztikar lemondott, és megválasztották Gellérthegyhyt
főispánnak, később hamis istennek.
Oszkár
azután szilárd léptekkel hazament. Éppen hangverseny volt, Paganini hegedült.
Oszkár kivette kezéből a hegedűt, és eljátszotta rajta a „Boci-boci-tarká"-t, mire Paganini felakasztotta magát. Azután
Oszkár szomorú mosollyal két tájképet festett, melyekkel megnyerte a párisi
világversenyt.
Éppen
akkor hozták a díszoklevelet, melyben az állatkitömés legelső hőse
gyanánt üdvözölte őt a kormány. Ő azonban nem tudott vigasztalódni:
hiszen a puskapor már fel volt fedezve! Megvető mosollyal legyintett és
visszavonult birtokaira.
Még aznap este feltalálta a repülőgépet. És
elrepült! - -
- Hála istennek!!!) -------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Alkonyuló égről leszáll a
nap... Minden csak árnyék... Az egész világ... a szerelem... a lélek. Mit
kérkedtek, ó árnyékok ti? Ti árnyék-emberek! Árnyék-alakok! Minden csak árnyék...
Árnyék-tettek, árnyék-szívek! Árnyék-kastélyok, árnyékkunyhók! Árnyékfalak...
Árnyék-asztalok, árnyék-székek...
Régi idők, más idők! Rózsafelhőnek
ragyogása.
Vége
Fidibusz, 1908. június 5.