HÁROM KÖNYV

I.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ
KÁIN

Gondoltam már rá, hogy egyszer majd a technika fejlődésével valami lelkiismeretes tudós és zseni megcsinálja az esztétikai tudományok kémiáját: az emberi lélek hatvan vagy hetven vagy száz alaptulajdonságát, mint ugyanannyi elemet, szigorúan elválasztva egymástól, kimutatja, hogy az, amit stílusnak nevezünk, az író tehetsége és művészete, mindaz, ami őt másoktól megkülönbözteti („annyiban vagyok, amennyiben különbözöm” — írja valahol Kosztolányi, a kritikus), ebből a száz elemből hogyan variálódik különféle vegyületekké. A száz elem megvan mindenkiben egyformán: a művészben és olvasóban, másképp hogyan értenék egymást? A művész kohójában vegyületté, új anyaggá forr össze néhány - s amaz esztétikai tudomány, amelyről beszélek, homályos körülírások és jellemzések helyett száraz, de kétségtelen érvényű tételekben megállapítja majd, hogy vannak közönséges és gyakori vegyületek, mint a víz, a kénsav, egymással könnyen vegyülő elemekből, jóságból és szeretetből például, vagy bánatból és rezignációból: — de vannak ritkább, tehát értékesebb és drágább tehetségek, távoli tulajdonságokból összetettek, közönséges elemekből, amik azonban csak nagy ritkán, őrjítő hőfok mellett vegyülnek a lélekben, mint a durranógáz.

Kosztolányi Dezső művészetét ez a kémiai esztétika, ez a kritikai Mengyelejev-sor a legritkább ércek közé sorolná. Az analízis alig bír vele, megvan majdnem minden közönséges elem: jóság, szeretet, érzékenység, büszkeség, humor, hit és kételkedés. De bármelyik szóval próbálnám jellemezni, külön-külön jelentéktelen szavak ezek. Ha azt mondom: tökéletes formaérzék; — mivel különböztettem meg a költőt Babitstól, vagy az írót Thomas Manntól? Ha szellemességéről beszélek — használhatom ezt a szót ugyanabban az értelemben, ahogy Molnár Ferencre alkalmaznám? Lírájának mélységét és erejét ha emlegetem, ki venné észre, hogy nem Ady Endréről vagy Szép Ernőről van szó? Komplikálja a dolgot, hogy ez az író játékosan kísérletezik a benne rejlő erők vegyítésével — műhelye alkimista boszorkánykonyhához hasonlít, ahol bonyolult, tudományos műszerek és retorták közt kutatva az igazságot és megismerést, néha kabalisztikus varázsszavakat mormog a félig tudós, félig bűvész magiszter. Egy középkori skolasztikus ragyogó elmésségű könyvben fejtette ki egyszer, hogy mi az oka annak, hogy a döglött halak feljönnek a víz felszínére. A könyv igen szép volt, és művészileg egészen lényegtelen, hogy később valaki utána járt a dolognak, és kiderítette, hogy nem is jönnek fel. Kosztolányi legszebb novellái olyan feltevésekből indulnak ki, amelyeknek hiába keresed igazolását a valóság világában. Egy rabló a vonatban irgalmas nővérré válik — mert áldozata rosszul lesz. Egy vidéki polgárasszony megváltozik egész életére, mert egyszer egy színész ránézett a színpadról. Egy ember elzüllik és szellemileg, erkölcsileg tönkremegy, mert egyszer egy ostoba ember ült le az asztalához a kávéházban. Nem a valóság tükrét és nem törvényeket keres: az elképzelt világot hasonlítja össze a valódival, az utóbbi rovására. Az író megismerni akarja az életet — a költő azt akarja, hogy az élet ismerje meg őt, és változzon meg, idomuljon hozzá.

Mégis szeretnék valami pozitív, tisztán és precízen kritikai meghatározást találni, amivel kétségtelenül kimutathatnám, összehasonlító módszerrel Kosztolányi tehetségének ritka és fölényes értékét: — ne puszta impresszióként hasson, ha jelzőkkel dicsérem az ...X. kalandornő, a Szörny, a Csoda című novellákat — és a Szürke glória címűt, egyikét a legszebbeknek, amit magyarul e műfajban ismerek. Ha a művészi produktumokat létrehozó erőt egészen ridegen, úgy vizsgálom, mint általában a szellemi képességet, amiből tudomány és megismerés fakad: nyilvánvaló, hogy ennek az erőnek mértékét a képzettársulás gyorsasága és bősége adja, ahogy ezt a lélektan tanítja. Kevés írót ismerek, akinek asszociációi oly gyorsak és annyifélék, mint Kosztolányié. Minden szó ezerféle vonatkozást indít meg lelkében — tartalmi és formai vonatkozásokat. Ez a túlbuzgó erő határozza meg lelkendező, rövid mondatos stílusát — hiszen az, hogy egészen lírai novellái, amikben semmi epikus „cselekmény" nincsen, a balladák rapszodikus erejével hatnak. A rövid, úgynevezett tárca novellának, mint műfajnak, sokat vitatott jogosultságát a tiszta irodalomban. Kosztolányi diadalmas erővel bizonyítja: amit csinál, művészi egész, hiány és fölösleg nélkül, témái par excellence novellatémák, sehogy másképpen el sem képzelhetők. Pongyolaságon soha nem kapod rajta, csak aki a lélek formáját és a formák lelkét adományképpen hozta magával, tudja így szeretni és dédelgetni a szavak nemes játékát, mint Kosztolányi: ő az írásművészet gáncs és félelem nélkül való lovagja: arccal a múlt legértékesebb hagyományai felé fordulva, bátran megy előre a jövő felé; lélekben arisztokrata, akaratban forradalmár, biztosan közeledik a célhoz, ahol forma és lényeg, mondanivaló és kifejezés egy és ugyanaz.

II.

SZÉP ERNŐ
EMLÉK

Amit Szép Ernő csinál, éppen igy a lehetetlennel való eszméletlen és mindent feláldozó küzdelem, mint minden, amiből szép és maradandó torzók és bábeli tornyok és befejezetlen csodapaloták származtak a földön, a sok korrektül befejezett és megcsinált lakóház és gipszöntvény és galambdúc között, amiket elsöpör az idő. Csakhogy az ő erőfeszítése nem olyan hatásos, mint az atlétáé, aki sziklákat próbál kiemelni helyéből, és szekrényekkel dobálózik, és lavinákat görget — Szép Ernő az ujjal tapinthatatlan és szemmel meg nem különböztethető finomságok világában keresi a lehetetlent, amit legyűrjön. A nagy panoptikumban, melynek színpadán Ady Endre ezer kilós súlyokat emelget fog csikorgatva, Babits piramist próbál élére állítani, Kosztolányi óriás kürtöket emel szájához, amiket senki se tudott még megszólaltatni: — Szép Ernő hajszálvékony szappanrétegből ezerszínű buborékot fúj, hogy aztán ujján pörgesse, labdázzon vele, mint valami kristálygolyóval, közel kell menni hozzá, hogy megértsük őt. Hogyan lehet kimozdítani helyéből a Földet — ennél a problémánál jobban érdekli őt: hogyan lehetne csöpp harmatot úgy emelni föl, hogy szét ne folyjon a kezünkben? Hogyan lehetne megfogni a füstöt, eltenni az illatot, megállítani a szemrebbenést, utánozni a hó csengését, ahogy összekoccan? Hogyan lehetne beszélni az ősszel, a levelekkel — a füvet mind megszámlálni, a legördülő könny kacskaringós útját leírni, a múltat jelenné tenni? Hogyan lehetne kifejezni, ami kifejezhetetlen? Hogy lehetne megközelíteni szavakkal, amit a szavak jelentenek? Élet, ősz, sóhaj, szerelem, mosoly, halál — hogyan, milyen úton lehetne eljutni odáig, kifejezni valahogy, akárhogy, ha nem szóval, hát mozdulattal, vagy artikulálatlan kiáltásokkal vagy énekkel, rímekkel, csengéssel, lihegéssel azt, amit érzünk, ha kimondjuk ezeket a szavakat. Nehézkes, lógó két karunkat hogyan lehetne oly sebesen lengetni, hogy felröppenjünk a levegőbe, mint a madár? Szép Ernő tónusának, szavainak, rímeinek újszerűsége nem formai kísérletezés: abból a nyugtalan erőfeszítésből származik, hogy még egyszer megpróbálja, amit, úgy érzi, senkinek sem sikerült még: elmondani a lét csodáját, felhívni rá a figyelmet, megállítani bennünket, kik lehorgasztott fejjel járjuk az országutat: álljatok meg és csodálkozzatok és szédüljetek: milyen szédületes csoda, élünk! A régi szavakat és formákat nem azért veti el, mikor elveti, mintha azt hinné, hogy az újak jobban fedik majd a fogalmat: hanem mert fel akar riasztani, kiáltani akar, rá akar kényszeríteni, hogy újra érezzük, amit valamikor ezek a formák jelentettek. A lehetetlennel birkózik, mikor le akarja írni azt a szenzációt, amit a dolgok keltenek szívében, — forog, kapkod, liheg, el akarja kapni az árnyékot, a fényt, a porszemen táncoló napsugarat — szavak röpködnek, apró kiáltások, szeretne mindent összefogni egy szóba, nem ér rá átmenetekkel, kötőszavakkal magyarázni, hogy mi az összefüggés a sok minden között.

Új habot keverni,
Elkezdeni újra,

Hogy fehér tengerben

Járjon az öt ujja.

Meg nem áll, nem fárad,

Játszik, mint a gyermek.

Álom, végtelenség,
Víg élet, szerelmek.

A muzsikához áll legközelebb a kifejezésnek ez a módja. A szív közvetlenül a szívvel akar beszélni, nem bízik meg a közvetítőkben: szavakban és jelzőkben. A kezünket akarja megfogni, hogy a pulzuson keresztül áradjon át lüktetve, ami benne történik — néha félve, halkan beszél, remegve, hogy a szó el ne riassza azt, amit mondani szeretne. Nem szabad leütni a billentyűt, csak hozzáérni, ha azt akarjuk, hogy tiszta hangot adjon a húr — ha durván lecsapsz rá, belerecseg a hangba csontnak és fának, az instrumentum egész nehézkes szerkezetének zöreje.

Egy elfelejtett melódiát keres Szép Ernő kivételes finomságú hangszerén, csak egyet — irodalmunk érdeke, hogy soha ne találja meg, ne jöjjön rá, hogy a melódia nincsen sehol. Addig, míg ideges ujjakkal próbálgatja a billentyűket, improvizál, dúdol, költ és alkot keresve; számíthatunk rá, hogy a rögtönzések, tapogatózások közül egy-egy beethoveni futam, mozarti töredék szárnyai fel...

...megint érzem keserű csókod, élet

Oktalan óráját a búnak

Hogy minek élek e világon...

...és élvezni fogjuk a költőt, és meg leszünk elégedve vele, aki önmagával örökké elégedetlen.

III.

GÁBOR ANDOR
HARMINCHÁROM

Két szó fülünkben találkozik, és kiderül, hogy már odabent, értelmünkben is ismerték egymást, közük volt egymáshoz. Hogy magyarázzam másképpen azt a csodálatos valamit, amit filozófiai költeménynek szoktunk nevezni? A tiszta, absztrakt gondolkodás, összefüggések keresése, felismerése, azok egyetlen elképzelhető precíz kifejezése a forma tökéletes szabadságát feltételezi, valami prózánál prózább közvetlenséget, hogy ne kösse le figyelmünket, ne korlátozza mozgásunkat, ha lehet, még grammatikai szabály se, nemhogy esztétikai kényszer. Első pillanatra ez a processzus éppen ellenkezője volna annak, ami a költészethez kell, ahol mindent alávetünk érzéki szempontoknak, hangzásnak, rímeknek, ritmusnak.

Hogyan lehet hát mégis, hogy nagyszerű igazságok, mély megismerések jöttek létre úgy, hogy két szó véletlenül egyformán végződött? Hogyan lehet, hogy éppen azok a költők, akik nem érzékek összegyűjtött kincsét dolgozzák fel érzékeink gyönyörködtetésére, legfeljebb arra törekedtek, hogy képekben érzékeltessék azt, amit a süket és vak intuíció odabent, az érzelem homályában kitapintott: hogy éppen ezek a költők ragaszkodtak és ragaszkodnak legjobban a verselés régi szabályaihoz, rímek, ritmusok, formáknak kérlelhetetlen urai és vak szolgái igyekeznek lenni, engedelmeskedve valami ismeretlen törvénynek, ami gondoskodik róla, hogy erő, anyag nélkül ne nyilatkozhassék meg s ne zavarja össze a világ sokat tagadott rendjét, ezt a furcsa és rossz rendet, ami nélkül, úgy látszik, mégse lehet a világ, mert íme, így tud csak öröktől fogva lenni.

Gábor Andor is, ki elvont gondolatokon borong tiszta, szép verseiben, áhítattal ismeri el a goethei iskola tanítását, hogy a szavaknak élni és duzzadni kell még akkor is, ha élettelen kísérletekről beszélnek. Nem költő az, aki komolyan fejezi ki a homályt — lehetetlen misztifikáció a misztikum, ha amit mondok róla, nem tiszta és világos. Mit ér a legnehezebb tornagyakorlat, ha látom a tornász verítékes arcát, hallom lihegését — az artista produkciójában az a művészet, hogy a kétméteres magasságot oly könnyen ugorja át, mintha repülne.

A többiek még mind meglesznek

Nevetnek, sírnak, isznak, esznek

Pillantgatnak hátra, előre

Nekem nem lesz részem belőle.

Mi volt, nem tudtam, míg nem voltam

És ujra nem tudom majd, holtan

Két semmi közt hidacska voltam

Elkorhadtam és beomoltam.

Koporsóm fedelét nem furom
Virágok nőnek Gábor uron
Bölcsészetnek, nem ragyogó ez,
De vannak órák, mikor jó ez!

Kedves, okos, derék és tehetséges Gábor úr: hidd el nekem, amit úgyis jól tudsz, hogy ez a legragyogóbb bölcsészet, amit képzelgésektől meg nem rontott, önmagát és másokat ismerő, csodálatos és rejtelmes tüneménynek, Grál-lovagnak és szépségek királyának magát nem csodáló költő önmagáról és a világról elmondhat versben önmagának és a világnak.

Pesti Napló, 1917. december 29. 3-5.