HATVANY LAJOS
ÉN ÉS A KÖNYVEK

(Nyugat, 1910.) Az új irodalmat kísérő új esztétika harcosa ez a könyv. Annak az új esztétikának, mely nem a filozófia függvénye akar immár lenni, nem szépnek a morálját akarja parancsolni, kodifikálni, hanem csak megérteni, megérezni, magáévá tenni. Nem a könyv jelentős a szemében, hanem önmaga, nem az író lelkét, de a maga lelkét akarja a könyveken át megismerni. Nem bírálni való objektum számára a műalkotás, hanem csak élmény. Nem az íróval keres kapcsolatot, de az írót kapcsolja bele a maga világába. Az író és a könyv csakúgy része, adata a külső világnak, mint akár a város, a tenger szépsége, az asszony ölelése és csakúgy nem fontosabban és egy rangban hat az új esztétára, mint a világ más egyéb szépsége. A bíráló emancipálását hirdeti Hatvany; az esztétikus fölszabadulását a másodrendűség szerepe alól. Az esztétikus egyenlő színben áll az íróval, a kritika lírai kritika, a kritikus is csak lírikus, akinek világában ott vannak a könyvek is. Mintha az Alfred Kerr csatakiáltását hallanók: Anch' io sono poeta.

Világ, 1910. május 1. 37.