Karinthy Frigyes: "A szegény kisgyermek panaszai" 

Kosztolányi Dezső versciklusa

I.

A te utad a végtelenbe visz.

Egy fiktív mértani pont: a jelen, dimenziótlan és irreális valóság. Egy pillanat; egyetlen kép a mozgó filmen csak annyi, hogy érzékelhessük a mozdulatlan teret és mozdulatlan Időt. A többi a tenger. A lényeg, a valóság, az Igaz - a Dimenzió és a Végtelen, melynek felületén halkan s észrevétlenül úszik előre e pont. Múlt és jövő: ezek a valóság, a többi csak álom. Valótlan és imaginárius a jelen, mert a jelent testünkkel érzékeljük csak, ezzel a tökéletlen s megbízhatatlan műszerrel: - de múlt és jövő a léleké, melyekből származott. Nem tetszik nektek a lélek szó; képzeljetek hát egy bonyolult s még ismeretlen szervet, mely a végtelen s határtalan dimenziók felé szimatol. Termékei: az emlék és a vágy - eleme a múlt, és a jövő, maga a valóság. S a költő, kit e szerv fejlettsége alkalmassá tesz arra, hogy emlékeiben s vágyaiban élhessen: sokkal reálisabb s valóságosabb életet él, mint az "élet és a pillanat művésze", mikor szemeivel, fülével és orrával, egész szegény, nyomorult testével akar közel férkőzni a dolgok lényegéhez.

II.

Ő a pap, az igaz, a szent,

Bámulom, mint egy ismeretlent

Gyónok neki és áldozok

És megsiratom Őt, ki elment.

A szegény kis gyermek tehát poéta, inkarnált lélek, valaki, aki a múltban volt s most nincs többé Metafizikai lény; a kozmikus élet köldökzsinórjáról le nem szakadt még s talán ő még emlékszik olyan dolgokra, egy másik lehetőség világából, amire mi már nem emlékszünk. S talán ő még látja ama tenger túlsó partjait, melynek innenső oldaláról hiába meresztjük szemünket a sötét vizek felé. A gyermek titokzatos, a gyermek a homályból jött. Mi, felnőttek, tudjuk honnan származtunk: - meghalt, elment a gyermek és akkor születtünk. Emlékszünk rá. De a gyermek első gondolata a kozmikus ködgomolyagokból sűrűsödött ki s magvát még foszlányok veszik körül: idegen bolygók imbolygó foltjai. Íme innen van, hogy a gyermekre nézve titokzatos és jelentőséges minden; - s minden dolognak önmagában való jelentősége van. Mi csak azt értjük meg, ami nekünk szól: a gyermek ismeri az élettelen tárgyak tolvajnyelvét, amellyel egymás közt susognak.

Este este... Árnyak ingnak

És bezárjuk ajtainkat

Figyelünk a kósza neszre,

Egy vonatfütty, messze-messze

És a csend jő

Alszik a homályos éjbe

Künt a csengő.

A divány elbujik félre

Szundit a karosszék

Álmos a poroskép:

Mindez mélységes s végtelen jelentőségű megnyilatkozása egy mélységes s végtelen jelentőségű Abszolút Létnek: - a csengő és a kép, a karikahajók és a szegény, szegény tükör - és a tó, az eleven poézis - s főleg a drága, végtelen csillagok, melyek tompa és titokzatos nyári éjszakákon zizegnek a szédítő messzeségen át.

Én félek

Az élettől és a sötéttől

Mely mindenütt kegyetlenül éles

Ha száll a nap

Az ablakom alatt

Hullámozik az ismeretlen éj

A végtelen s az ismeretlen éj

Mert íme valami lappangó titokzatosság ömlik el mindeneken; - valami szörnyű és képtelen tragédia reszket, mely minden pillanatban kipattanhat. Végsőkig feszült húr minden jelenség és a hideg, szervetlen Lét, komor és fenyegető némasággal mered a mi vonagló, fájó, reszkető életünkre. Hiszen minden percben szerteszakadozhatnak az ég kárpitjai, robogva zuhoghat le ránk a szörnyű boltozat s a halál borzasztó hahotával, nyugodtan állítja meg a szívünk ingáját: csak tréfáltam, nincs rátok szükség.

A szegény kisgyermek tudja ezt. Nem szabad megbízni a makacs és rosszindulatú anyagban, mely nem adta nekünk ingyen ezt az ismeretlen, érthetetlen életet. Hihetetlen fájdalmak vagy rettenetes gyönyörök várnak: de valami vár reánk és valaki figyel bennünket. Szemek leskelődnek reánk a sötétből. Higgyétek el, hogy végtelenül bonyolult s kiszámíthatatlan mindez s vigyázni kell és várakozni.

A szegény kisgyermek, az, akire emlékezünk nemcsak poéta, de filozófus is: a szó legbelsőbb s legelvontabb értelmében. Sőt csakis ő a poéta és csakis ő a filozófus: - mi csak felhasználjuk azt, amit ő örökül hagyott reánk. Önmagunk epigonjai vagyunk - utódai ama Tizenkétévesnek, ki a templomban tanítá a bölcseket az Írás szavaira.

III.

Kiáltani akartam és lerogytam

Mint egy hivő:

Karom kitártam s hirtelen megállott

Állt az idő.

Ez tehát szimbolizmus, a dolgok jelentőségében való hit: - vallás és filozófia a költészetben, transzcendens erők hite és imádása. Fejlődése folyamán Kosztolányi Dezső odáig jutott, hogy versei nem csak versek immáron s el nem intézhetők poézis-esztétikai alapon. Egyetemes világfelfogás, misztikus törvényszerűség foglal egyetlen egészbe színeket és képeket. A színek és képek itt nem önmagukért vannak: e művészet rég túl van céljaiban ama másik, most letűnő művészet korlátain, mely foltokat s ellentéteket színpompa kedvéért rakott egymás mellé, s mely magát impresszionizmusnak nevezte. Olvassuk el bármelyik verset - de olvassuk el például az "Anyuska régi képe..." kezdetűt vagy az "Első őszt"-t, vagy

A tó! a tó! az eleven poézis,

Fölötte az ég - s összefoly a kék víz

Egymásbaolvadt -, tág gyerekszemekkel

Fel-felmeredve nézem néma reggel,

A tó! A tó! A messzeség! hahó!

A messzeségbe elvisz egy hajó,

Ó álom, áldás, szívdobogtató,

Tündéri titkok tükre tiszta tó

Kék habja oly rejtelmesen inog.

Gyakran keresek rajt egy illanó

Tovább libegő, lenge ladikot.

Nem képek és nem színek ezek egymás mellett és egymás fölött. Egy-egy szó megdöbbentve s váratlanul állít meg néha: csudálkozva keressük az összefüggést s rájövünk, hogy benső, komor és tragikus, végzetszerű jelentőségeket takart minden szín idáig s ezeket oldja meg s fedi föl most e hang.

Azon az éjjel

Az órák össze-vissza vertek

Azon az éjjel

Holdfényben usztak mind a kertek

Meredten s gondolatlanul oda kell figyelnünk a látszólag jelentéktelen s holt tárgyakra: egy óra, egy szék, egy elhaladó kocsi, a kert: - s ím egyszerre megzavarodik s összefolyik a kép - borzongás fog el: - a holtaknak hitt s hideg bútorok libegni kezdenek - valami ismeretlen és nesztelen szél hirtelen keresztülfutott rajtuk és imbolyogva mozognak, mint a jegenyék odakünt az elsötétülő országút felett. Hangot se hallunk - nesztelenül száll fölfelé a tompa darabokból valami ismeretlen: a kísértet. Vagy ki ne ismerné ezt az érzést; ülünk behunyt szemmel hallgatagon - s hátunk megett sunyin s ravaszul, egészen hangtalanul, lopva és nagyon lassan kinyílik az ajtó - s egyszerre, mikor zsibbadt agyunk szunnyadó álomba ájulna már - egyszerre, puff, úgy vágódik be mögöttünk, mintha ágyút sütöttek volna el, vagy mintha vásott és rossz akaratú koboldok hátunkon papírzacskót durrantanának, legszebb álmaink közepén. Riadtan s bosszúsan fordulunk arra: - de az ajtó már csukva van ismét s ártatlanul s közömbösen állja tekintetünk.

Mindennek jelentősége van e versekben s a metaforák nem külső hasonlatosságokat jelölnek - hanem a belső lényeg azonosságát. Ha a leánynak, a puha mesés szeműnek, ki átdereng ez édes, mámoros emlékek ködén - ha a leánynak "kacagása hegedűzene" -: akkor a hegedű fájdalmas, gonosz rikoltozása viszont úgy rémlenék valami kísértetlátó, látnoki éjszakán, mintha egy leány kacagna - a két dolog egy, s valami közös forrása van, odaát az érzékfölöttiek dimenzióiban. Nem hasonlatok, analógiák ezek, hanem az azonosságok felismerése. Összeömlés a lényeggel, panteizmus.

Tűnődve néztek rám a szürke bércek. Tűnődve nézek szét a bérceken, és mezőkön át - vagy a bércek és mezők tűnődve néznek engem -: a költő érzi, hogy mindegy ez, s mindkét meghatározás helyes.

IV.

De itt maradok s kopogok, vivódok.

Mint a rabok a börtön udvarán.

Kosztolányi Dezső ma a legérdekesebb, az első magyar szimbolista költő. "A szegény kisgyermek" lényeglátó hajlamait, sejtéseit, álmait nyugati kultúrák felszabadították: - német és francia mesterek kezén mesterré lett formában, kifejezésben s művészete most egy pompás, káprázatos, európai hangszerelésű orchester erejével szólaltatja meg a "néma gyermek" testetlen álmait.

V.

Hogy lelkem, ez a néma zongora

Valami fájdalomról rezdül által

S míg hahotáz az öröm mámora

Felhangzik húrjain egy tompa gyászdal.

Végre és mindezek fölött és eltekintve már most minden belső metafizikától: Kosztolányi Dezső kis kötete esemény a gyermekkel foglalkozó irodalom történetében - olyan esemény, mint Molnár Ferenc rajzgyűjteménye volt, mely a városi gyerek külső képét formálta össze. Kosztolányi Dezső a vidéki, jómódú középosztály gyermekének lelkét szólaltatja meg a saját lelkén keresztül - ezt a gyöngéd és bús, ámbolygó lelket, mely tompított szobák, függönyök és porcelánok, apró kis kegyeletek, nénik és rokonok és nagymamák, napos udvarok és Andersen-mesék, az egész "sweet home" levegőjéből tevődött össze - mely végtelenül ismerős és végtelenül megható nekünk. Csodálkozva és mélységes gyönyörrel emlékezünk rég elfelejtett illatokra, fakult színekre - el tudtuk feledni? Hiszen ez volt az igazi, szebb és jobb, mint az, amit most élünk - szebb és vigasztalóbb, mint az, ami előttünk áll még. Igen: - ez volt nemes és hozzánk méltó: - igen, ezt akartuk mi tudatlanul, fájó és durva csaták közt, az élet ostoba kakofóniája közt zúgó füllel és zavart idegekkel: - ezt a csöndet akartuk, mely ünnepélyes megilletődéssel állítja most meg szívünket. Egy percig némaság van: - aztán távolról, áradozva növekszik valami régi-régi emlék - egy szonáta, amit elfeledtünk. Növekszik, árad, hatalmasb s telibb lesz, erőbe kap s úgy zendül fel a végén:

A trombiták kövér aranyló torkán

Egekbezengő beethoveni orkán.

Apró zajokon, zavaros és kicsinyes érzések szennyes vizein keresztül íme a szegény kisgyermek hozza felénk az élet legteljesebb érzését és legmagasabb állapotát: a fenséges és nagyszerű áhítozását.

VI.

A délután pezsgett a poros utcán

Mint az aranybor

S egyszerre este lett

És úgy megváltozott az utca akkor

Savanyu holdfény lett a sugarakból

A tűzborból ecet.

Okos és fegyelmezett költő. Egy bizonyos, ezzel tisztában van: az érzés magában véve semmi: és annyi kerül csak belőle a versbe, amennyi alkalmas volt, hogy művészetté váljon. Figurák, váratlan fordulatok, szeszélyes tornyok és hidak tünedeznek a vers robogó vonatából - majd hirtelenül, egy földhát mögött szédítő perspektíva villan föl, egy pillanatra, s úgy rémlik, nagyszerű lehetőségek távolába mutatott egy nyitva hagyott szó. ez egy másfajta közvetlenség, nem az, ahogy nálunk értelmezik ezt a fogalmat. Nem kenyere az egyszerűség: az őszinteséget átengedi azoknak, akiknek nincs más mondanivalójuk, minthogy az igazat megmondják.

VII.

Egy percre megfogom, ami örök:

Lepkéket, álmot, rémest, édeset.

Lepkék és álmok... elvillanó érzések: poézis. Néha tétován és hitetlenkedve kérdezzük magunktól: hát lehet mindezzel komolyan, mélyen, egy életet igénylő apparátussal foglalkozni, belémerülni, nem törődni mással. Míg hidakat s nehéz házakat építenek igazi, kézzel fogható kövekből az izzadó izmok - s összevont, komoly szemöldökök hajolnak mikroszkópok fölé, hogy az érzékelhető élet tudományát keressék.

S egy mély és egyszerű érzés válaszol: lehet. Vagyunk, akik a poézist egy elkövetkező tudomány alkímiájának tekintjük. S hisszük, hogy eljön a kor, mikor eprovetták fenekén csapadék alakjában mutatják ki: ez a szürkés folyadék itt a bánat; ez a vörös pépszerű anyag a szenvedély - ez a kékeszöld, lanyha víz a vágy, amit amaz ember agyából elimináltunk.

Ez elkövetkező tudomány sejtelmes, babonás alkimistája a költő; anyagának egyharmada csak a tudás, a másik a hit, a harmadik valami, amit maga se ismer. De a homályos abrakadabrák zűrzavarán keresztül nyugalmasan alakul ki máris egy örök és biztató pozitívum; hogy test és lélekből állunk és nincs okunk félni a haláltól.