ZÁRT MAGÁNLEVÉL KEMÉNY SIMON ÚRHOZ,
A „MAGYAR FIGYELŐ" MUNKATÁRSÁHOZ

Tisztelt és kedves barátom, Kemény Simon,

csak így, egészen intimen, egy egészen intim kis magánlevélben, diszkrét borítékban, egészen neked, csak neked, annyira csak neked, hogy még a nyilvánosságnak és neked szóló magázást is mellőzöm — magamban csak tegezni szoktalak, édes fiam —, szóval egészen zártan szólítalak meg, és kérlek, ne haragudj rám. Személyes ügyben, a saját személyes ügyemben akarok beszélni veled, mivel őszintén szeretlek, és nem szeretnélek a nyilvánosság előtt korholni, mint te engem. Már egyszer akartam ezekről a dolgokról csevegni veled, akkor, mikor a „Magyar Figyelő"-ben, mely kritikát ritkán közöl, pont az én „Esik a hó" című kötetemről írtad meg hosszasan, hogy így meg úgy. De akkor még nem volt ennyire feltűnő, csak én sejtettem, hogy te rólam direkte szeretsz kritikát írni, sőt csakis rólam szeretsz, és mintha elhatároztad volna, hogy te már ezentúl kritikát csak akkor írsz, mikor nekem egy könyvem megjelenik. Most megint megjelent egy könyvem, „Görbe tükör" címen, hát megint írtál róla, nagyon hosszasan, egy ilyen komoly lapba, mint a kitűnő „Magyar Figyelő", melyben, valamint az „Esik a hó"-ról kimutattad, hogy nem is igaz, azok nem jó novellák, megint kimutattad, hogy nem is igaz, ez nem nevetséges humor. Bár ez mellékes, mégis bevallom, hiúságomnak jólesett ez a dolog, mert feltűnően arra engedett következtetni, hogy valaki nagyon mondhatta neked, hogy ezek jó novellák és jó humorok, mert másképp mért lett volna szükség arra, hogy olyan energiával tagadj, ugyebár, valamit, amit senki se állított. (Hány könyv jelenik meg, ugyebár, naponta, és az ember nem ír róluk!) Szóval, annyi bizonyos, hogy valaki már dicsért engem. Most valaki szid, egy mínusz egy: nulla — nincs rólam vélemény, szóval nincs baj.

Nézd, kedves Kemény Simon. Én is szoktam foglalkozni a kritikai műfajjal (miért nem olvasod a kritikáimat is, mindig olyan lusta vagy, te!), hát azért engedd meg, hogy mentegessem magam, és néhány nézetedet kiigazítsam: általánosságban mozgok, s így nehány tanulságos megjegyzésem is lesz a kritikai módszerről: — ami általános érdeket ad szerény esetemnek. Te azt mondod, hogy én durva és ízléstelen vagyok, mert ezt írom: „léket vertem ebbe a koszos fejembe", meg ezt „az őrgróf kivette szépen fejlett tábeszét, és visszadugta hátgerincébe". Hát nézd, fiacskám. Így nem lehet elintézni egy könyvet és egy írói egyéniséget, nem magam miatt mondom, csak a tanulság kedvéért. Mert, ugyebár, ha nekem legközelebb megint megjelenik egy könyven, és abban már nem lesz benne, hogy koszos és hogy tábesz, és te megint el akarsz intézni, akkor mi+. csinálsz? Ugye, nem lesz neked miről írni, nem lesz, nem lesz neked szempontod, neked nem; másrészt, hanem kapaszkodsz úgy bele a koszosba, és nem meredsz úgy rá, már most észrevehetted volna aztat, hogy ezek a mondatok nálam nem elsődleges humor gyanánt szerepelnek, hanem karrikatúrái régi és rossz stílusoknak, szóval általános filozófiai és kritikai szempontok vezettek, mikor írtam őket — érted, fiacskám? — na, mondd utánam szépen: általános filozófiai és kritikai szempontok, ál-tal-lá-nos fi-lo-zó-fi-a-i és kri-ti-kai szempontok — érted? éppen úgy, mint ahogy az „Így írtok ti"-be is (ami most egyszerre tetszik neked — hát nem emlékszel, hogy nekimentél, annak idején, mikor megjelent, az „Est"-ben?) általános kritikai és filozófiai szempontok vezettek, mikor téged, meg másokat karrikíroz-tarn — és nem rosszakarat — isten bizony édes Keménykém, nem rosszakarat. Nem téged, nem téged.

Ezt szóval nem jól csináltad. Hanem én megmondom neked, mit kellett volna írnod erről a „Görbe Tükör"-ről, hogy bebizonyíthasd, hogy rossz könyv. Mert be lehet azt bizonyítani, nagyon szépen. Írnod kellett volna a szomorú magyar viszonyokról és arról, hogy tehetséges íróknak krokit kell gyártani, jót, rosszat, ahogy jön (édes istenem! hát te Petőfi verseit a „Hóhér kötelé"-ből magyarázod?) és hogy azt eladja az ember a kiadónak, és ez hogy fáj az írónak és így tovább. Hiszen voltál te is így, emlékszel arra a kis versre, amit annak idején „A Nap"-ba írtál és amiben egy hölgyről volt szó, aki egy Lequeux nevű úrhoz ment és amikor te arról azt a verset írtad, hogy az jó lökő lehet — na, na, ehhez mit szól a „Magyar Figyelő"? Nemi ügyekről ne csinálj vicceket, kedves barátom, az nagyon komoly dolog.

De ugyanilyen bajok voltak, emlékszem, abban a kritikában is amit annak idején az „Esik a hó"-ról írtál. Ott azt írtad, hogy én kellemetlen író vagyok, kellemetlen témáim vannak és hogy például a „Cipőcsokor" című novellámnak az a témája, hogy egy ember kitöri a nyakát. De édes Kemény Simon, nem figyeltél, hisz annak nem az a témája — annak egész más témája van, csak te nem vetted észre — rejtett, allegorikus témája van — na mondd utánam szépen — rejtett, allegorikus témája van. Ez csak egy epizód volt benne — ez ugyanolyan, mintha — hogy kis esetben nagy példával éljek — mintha azt mondanád, hogy a Hamletnek az a témája, hogy egy kövér fiatalembert mérgezett karddal megszúrnak.

Ezt nem szabad így. Esetleg mégis akad egy ember, aki rajtad kívül elolvasta a munkáimat, ez ember előtt szégyellni kellene magunkat, mi kettőnknek, mert ez az ember, nem találván összefüggéseket, fel kellene tegye, hogy mi személyesen összevesztünk, vagy hogy te valamiért haragszol rám. A magyar kritika becsülete érdekében ilyen feltevést preventíve ki kell kerülni. Azért írok neked — ennek a harmadik embernek érdekében — ha legközelebb megint könyvem jelenik meg, vagy egy viccet csinálok a New Yorkban, vagy füttyentek egyet, és te írsz erről, álnév alatt írj és kérdezd meg előbb tőlem, hogy volna, milyen szempontból volna a legalkalmasabb lerántani — nem hencegni akarok, én ehhez jobban értek. Ha időm volna, majd megmutatnám neked, mi a rossz a „Görbe Tükör"-ben — ó nem, nem az, amit te gondolsz. Isten veled. Most egyszerre úgy elszomorodtam — minek kellett ezt is? Dolgozni, hinni, remélni — majd kibékülsz még velem, a tehetséged megvan hozzá. Mert lantos vagy te is fiú, isten is lantosnak teremtette azt a fényes lelkedet. Olvastam néhány bordalodat — keblemre fiú. Ernyedetlenül dolgozom értetek tovább. (Ez is csak karikatúra, nem komoly.)

Uj Revü, 1912. november 1.