A MŰVELT BETEG

— Következőt kérem... Tessék... Á, hogy van, fogalmazó uram... Mi újság, hogy ityeg a fityeg?

— Kedves doktor úr, okvetlenül konzultálni akartam, esetem urgensnek imponál... Emlékszik az utolsó vizitre?

— Hogyne... No és, még csikar a hasacska?

— Azt hiszem, az abdominália kisugárzás kicsit fellazult —, de este olvastam egy dolgozatot a „Mediznische Wochenschrift"-ben a duodeman regurgitációjának spasmi-kus elfajulásáról, és miután néhány tünet pontosan megfelelt szubjektív észleletemnek...

— Szóval, cefetül aludtunk...

— Tudniillik a gastrikus lézió rongálódása...

— Nem azt gondolom, hanem, ha elalvás előtt cikkeket tetszik olvasni... Magam részéről moziban voltam tegnap este. Látta a „Száz fiú egy kislány"-t? Remek!

— Ugyanis a duodenum...

— Szerintem mégis Powel a legjobb Amerikában...

— Powel? Nem ismerem —, ő is foglalkozik a regurgitáci-óval? Valami egészen új lehet, mert a szerzőket általában ismerem... Megkaphatnám az orvosi könyvtárból?

— A moziszínészről beszélek.

— Vagy úgy. Doktor úr, nem kellene végre kísérletet tenni a Kieser-féle hormonális anyagcsere stimuláció...

— Bocsánat, mi az?

Hát nem olvasta a berni orvoskongresszus tegnapi jelentését?

— Még nem láttam.

— Pedig nem ártott volna foglalkozni vele... Ne haragudjék, de a mozdulatai, ahogy fel és alá sétál, feltűnően emlékeztetnek arra a tipikus képre, ahogy ez az izomtónusok inkoordinációit írja le Heesniger belga kutató. Kezdődő vérsejtsüllyedésnél... Miért kapkod folyton a vállához? Tudja, hogy ez nagyon jellemző a...

— Á, kérem, nagyon magasra kapcsoltam a nadrágtartómat... Hát szóval a múltkorihoz képest nem csikar annyira?

— Ugyanis a peritonealis...

— Csikar vagy nem csikar?

— Azt éppen nem tudnám így ekzaktul a szubjektív vallomás tengelyébe állítani, hacsak nem supponálom, hogy összefüggésben áll az újonnan fellépett prurigusszal a fülkagyló külső albalfelületén.

— Viszket a füle?

— Így is mondhatnám, s miután nagyon aggaszt, hogy nem önálló kórképről van szó, hanem egy tünetcsoportban utólagosan fellépett szimptómáról...

— Mióta viszket?

— Ma reggel óta, azért is jöttem, hogy erre vonatkozó véleményét kérjem —, nem tartja-e lehetségesnek, hogy a tri-germinus izgalma egy vagotoniás áttétel révén összefügg a megtámadott és lobos gyomorral.

— Véleményem nincs, de egy tanácsot adhatok.

— Na végre! Szóval...

— Vakarja meg.

— Mit?

— A fülét. Azt mondta, viszket.

— Tréfál, doktor úr.

— Dehogy. Vakarjam meg? Nézze, mondhatnám tudományosabban is, de egyrészt nem tudom hirtelenjében, mi az latinul „megvakarni", másrészt mit ér vele, ha én latinul

nem tudom, amit a betegek magyarul nem tudnak. Különben is, sajnos sietek.

— Meg se vizsgálja a gyomrom?

— Majd holnap... Egyelőre tegyen rá meleg fedőt.

— Legalább a pulzusomat nézze meg...

— Kérem, kérem, ha mindenáron ragaszkodik hozzá... Adja ide... Na, hová tettem a zsebórámat? Ahá, megvan...

— Nem hiszem, hogy van hőemelkedésem, de tessék jól figyelni, a második ütem attól tartok, szaporább, amit...

— Szent Isten!

— Jézus Mária! Mi az? Mi bajom van? Mennyi a pulzusom? Háromszáz? Vagy ötszáz? Vagy megszűnt az érverés? Az istenért, beszéljen! Mit mered úgy arra az órára?

— Háromnegyed nyolc múlt öt perccel — és nyolckor kezdődik az előadás! Bocsánat — rohannom kell...