TÓTH ÁRPÁD EMLÉKÉNEK

És mégis, és újra — és akárhányszor — és akármilyen biztos, biztos, mint a halál — nem és nem, nem értem, nem hiszem el, nem megyek bele, nem vagyok hajlandó elfogadni... és mégis, és újra és mindig fellázadok és tiltakozom... és folytatom a vitát és a sakkpartit, Tóth Árpáddal, édes, drága, szomorkás-bölcs Pádikánkkal, a sakkpartit és a vitát, amit alig pár hete szakítottunk félbe, a kávéház csendes zugában, ahol ott ült, szemben velem, félrehajtott fejjel, mint egy középkori szent, halkan köhécselve és halkan szivarozva és halkan fel-felnevetve káromkodásomon, ahogy elnézek egy figurát. A sakkpartit, amit azzal hagytunk félbe, hogy az asszonyok már vacsorázni akarnak, de én jobban állok — (szépen állsz jobban, te pancser, hát tessék, írd fel a hadállást, majd legközelebb lejátsszuk!) a sakkpartit, jó, abba belemegyek, hát ne fejezzük be — most már, hogy nem hallja, most, hogy állítólag, nem hallod többé, Pádi, bevallhatom, igenis, jobban álltál és okvetlenül Neked kellett megnyerned. De a vitát — a vitát — azon a kis darab úton, kávéháztól a vendéglőig — a vitát, életről és halálról, amelyben halkan és szelíden köhécselve és szivarozva és halkan nevetgélve hevességemen, azt bizonyítgattad, hogy igenis, szépen meg kell halni, végérvényesen és visszavonhatatlanul és hogy már nagyon kevés van hátra — a vitát, amelyben dühösen hadonászva szidtalak és gorombáskodtam veled, hogy egy ilyen aránylag értelmes ember, mint Te (halk felnevetés), hogy beszélhet így, mint valami szentimentális mesterlegény — hogy csak az hal meg, aki akar, aki nem akar, az egyszerűen nem hal meg, az egész egy humbug, egy csalás, ezzel a halállal, amibe eddig, beismerem, majdnem mindenki belement, be hagyta csapni magát és meghalt, de ez nem bizonyít semmit és tudományosan egyáltalán nincs igazolva, hogy meg kell halni — a vitát, az érveket, amiket a vége felé már magam is elhittem — a vitát nem hagyom abba, nem és nem, nem adom meg magam, nem akarom, Pádi — hiába mosolyogsz rajtam, félrehajtott fejjel, a konok és vak koporsó párnáján — folytatom a vitát, ez semmi, ez nem érvényes, ezt az olcsó trükköt nem fogadom el végső érvelésnek!

Nem — nem halsz meg, Pádi!

Nem haltál meg, Tóth Árpád — hallod?

Képes Hét, 1928. november 18.