WELLS, AZ ÍRÓ S A TÖRTÉNETÍRÓ

H. G. Wells, a „fantasztikus" regények írója, a „képzelet birodalmának" költője, megírta az emberi nem történetét, szigorúan tudományos módszerrel, forrásművekből összeállítva, tömören és tárgyilagosan.

Csak aki a költészetben, a „géniusz ihletésében" valami rejtelmes, sejtelmes erőt keres, csodálkozik ezen, lát ellenmondást, amikor a „művészet" és „tudomány" fogalmait laikus módon azonosítja a „képzelet" és „valóság", „végtelen" és „véges" ellentétével. A művészet tárgya élet és halál — de csak a felületes szemlélő következtethet ebből arra, hogy tehát a művészét tárgya végtelen, a tudományé véges. Élet és Halál nagyon véges része csak a Létnek, annak a valóságnak, mely túl a Művészet országán, vagy körülötte talán, a Gondolat birodalmának tartományát foglalja egybe. S az emberi kultúra kezdete óta mindig akadt néhány kalandos utazó, akik megpróbáltak átjárót keresni a két birodalom: véges és végtelen, Művészet és Metafizika, Megismerés és Gondolkodás között.

III.

A wellsi fantasztikum a legszigorúbb logikai építmény volt mindenha: soha valóságos vázat nem támasztottak alá annyi alvázzal és gerendával és keresztvassal, mint ezeket a légvárakat. A képzelet — amely itt közöttünk, a „valóság" országában, aránylag szabadon csaponghat, mint mese és álomkép — nála minden lépésről beszámolni tartozik a logikai szükségszerűség ellenőrző törvényszéke előtt. És csodálatos: éppen ez teszi gazdagabbá és színesebbé és sokrétűbbé Wells fantasztikumát másokénál. Hasonlítsuk össze egyenlő területen Vernével: mind a ketten megírták a Holdba való utazást. De mennyivel naivabb, gyermekesebb, szegényebb, színtelenebb a Verne elképzelése, mely pedig közönséges értelemben fantasztikusabb, mert kevésbé tudományos, kevésbé törődik a logikus valószínűséggel, csak a fantasztikus élményt tartva szem előtt! Verne többet merít a képzeletből — Wells többet a lehetőségből — és kiderül, hogy az, amit nem ismerünk, de lehetségesnek tartunk, egyszóval a logikum, mindenben izgalmasabb és érdekesebb és jobban szárnyalja képzeletünket, mint az, amit el tudunk ugyan képzelni, de nem tartunk lehetségesnek. Wells világa igazán nem álomvilág — világosabb, kevésbé rejtelmes a valóságnál: sőt éppen abban különbözik a valóságtól, hogy nincs benne semmi rejtelmes. Mert azt, hogy a marsbeliek, ha vannak, egyszer lelátogatnak a Földre, hogy a tudomány, ha így fejlődik, végre láthatatlan embert és összetett állatot és óriáslényt produkál, könnyebb elhinni, mint azt, hogy mindez nem történhetik meg soha.

Wells képzelete földöntúli, de nem emberfölötti; irreális, de nem irracionális. Nem „külön világ", ami a „költő agyában született", hanem jobb, világosabb, tökéletesebb megértése annak az egyetlen világnak, ami van; képzelet, amit a valóság inspirál.

IV.

Így eshetett azután, hogy mikor a legnagyobb, legátfogóbb valósághoz nyúl, a nagy Tényhez, amin túl nem adatott látnunk — a Történelemhez: elbeszélése fantasztikusabbnak látszik minden marslakókról, a holdlakókról és láthatatlan emberről szóló „képzelődés"-nél. H. G. Wells Világtörténete, éppen azért mert lemondott minden szempontról, amivel eddig történelmet írtak — mert nem a történelem törvényét akarja látni, hanem magát a történelmet, amiből ez a törvény következik, ha következik — a lángoló erőfeszítésben, hogy elképzelje a Múltat és összekösse a Jelennel — képet a valósággal, emléket az élménnyel — talán a legizgalmasabb kalandorregények egyikét beszéli el, amit valaha olvastunk. Az elszánás, amivel nekiszalad munkájának, gigantikusan hősi és gyermekesen naiv: csak így születhetett meg ez a könyv, lehetetlent akarva, hogy a lehetőt elérje. A valóságos jelen, ahonnan visszanézünk, megduzzad és átömlik, vérrel itatja, megmozdítja a halott, változhatatlan múltat — a múlt pedig megdermeszti azt, amiben élünk: a Kort. Az egymásba folyó századok megjelenített képe csodálatosan élni kezd: anakronizmussá válik a történelem, mert minden mozdulatában, minden emberében, minden eseményében s azok okaiban felismerjük önmagunkat — de ugyanakkor, önkéntelen döbbenettel ismerjük fel a Korban, amiben élünk, háborúnkban és forradalmainkban, amiket látunk, embereinkben és királyainkban és vezetőinkben, akik voltak, vagy akiket ismertünk, a Történelem kérlelhetetlen logikáját. Múlttá válik a jelen és a múlt jelenné — íme a legvakmerőbb fantasztikum: különb ötlet az Időgépnél. Elgondolásban egyetlen mű hasonlítható hozzá, a legfantasztikusabb, amit a világirodalom ismer — ama sztregovai boldogtalané, aki magyar volt és tragédiát írt a kínzó gondolatból, ami az angol enciklopédistát tudományos mű alkotására ihlette meg.

Madách Tragédiáját pesszimista műnek szokták nevezni felületesen, mert nem ad vigasztaló útmutatást, egy kétértelmű mondaton kívül. Nos tehát, Wells Világtörténelme, amit tragédiának is nevezhetünk, mert éppen úgy, ahogy a költő az Ember történetét írja meg a Földön s nem a Történelem emberét: iskolás osztályozással bátran mondható az Optimizmus könyvének. Az Ember — nem az emberiség — Wells embere, ahogy a káoszból kilép, lávatüzek emlékétől fortyogó mocsarak közül, kíváncsian mered előre — és ezt a kíváncsiságot úgy rajzolta meg a művész, hogy önmagunk tekintetére ismerünk benne. Művészi munka, mert közvetve értékel, azzal, hogy leír, jellemez. A tökéletes ábrázolás fölöslegessé teszi az értékelést — a nagy regényírók módszere ez, akik hőseiket nem minősítik jónak vagy rossznak, hanem ábrázolják: tökéletesen leírják. Ebből az ábrázolásból kell, hogy meghozza, önkéntelenül is, erkölcsi ítéletét a hős felett az, aki elé terjesztették az ő ügyét: az olvasó.

Wells művének, a Valóság fantasztikus regényének, amit ő Világtörténelemnek nevezett, a föld legérdekesebb lakója, az Ember a hőse. S amikor letesszük a könyvet, már ki is alakult bennünk az ítélet: ez az ítélet nem lehet marasztaló, egyszerűen azért,

mert a vádlottról kiderült, hogy kiskorú.

H. G. Wells regényének hőse, az Ember, nem felnőtt, érett, minden tulajdonságában véglegesen jellemezhető és meghatározható Valaki: álma és reménye és ígérete csak Valakinek, aki lesz. Gyermek Wells embere, nem is gyermek, hanem csak csecsemő — minden, amit mondhatunk róla, kimerül néhány följegyzésben, olyanfélében, amivel az anya szokta a kicsikének fejlődését naplójába vezetni.

Az optimizmusnak ezt a lángoló hitét szenvedélyes makacssággal hangsúlyozza a szerző: ki nem fogy az időben és térben való összehasonlításokból, amikkel kimutatja, hogy a földön élő fajták között az ő hősének esélyei nem fejlettségeiben és erejében, hanem viszonylagos fiatalságában rejlenek. És ennek a Nagy Esélynek, ennek a Nagy Reménynek, ennek a Nagy Ígéretnek jegyében született meg a Világtörténelem — az első valódi tudományos munka, amit valódi művész alkotott, bebizonyítva, hogy a tudomány a pesszimizmus, a művészet az optimizmus, a tudomány halál, a művészet pedig élet.

A dilettánsok és rajongók, kik a szépséget valahol a romantika kék virágának illatában, álomban és álmodozásban keresik, „melyet a valóság meg nem közelíthet soha", persze kicsit megütközve, hallják, hogy „legszebb és legvalódibb" fogalma a legmagasabb ponton összeesik: — hogy erkölcs és tudás és szépség végeredményben egy és ugyanazt a tökéleteset keresi és — ezt a tökéleteset az emberi szellem közelítheti csak meg, legmagasabb feszültségének legélőbb, legéberebb pillanatában. Ehhez az ébrenléthez, ehhez a valóságra eszméléshez képest minden álom és álmodozás szürke és lapos és színtelen — a költő legcsudálatosabb látomása nem ér fel azzal a látvánnyal, ami elénk tárulna, ha testi szemünk tökéletes volna — a rajongó legszörnyűbb hallucinációja elvész abban a diadalmas kiáltásban, ami eltöltené a világot, ha fülünk felfoghatná. Nem tudunk olyan csodát elgondolni, a lehetségesség félrelökésével, aminél nagyobb csodára ne bukkannánk, ha minden lehetségest felgondolunk — így áll az ébrenlét az álom, a valóság a költészet, a fantasztikum a misztikum fölött. H. G. Wells Világtörténetének gondolata a valóságra eszmélés ritka pillanatában született meg: a megtapintható testnél valóságosabb és igazabb valamit érzékeltet meg — a régiek kísértetnek hívták, mi szellemnek nevezzük.

Új Idők, 1925. július 19.