ELŐSZÖR REPÜLNI

1913. október 5.

Kedves Wittmann,

egy órával azelőtt, hogy felszálltunk, lerajzoltam önt a kávéházban: melankolikus profilját, amin valami nekem. nagyon ismerős, gyermekesen gúnyos és durcás vonás görbül lefelé, a szájszögletek közt. Ez alkalomból ön elgondolkozott, és azt mondta, hogy irigyel engem, amiért a repülés szenzációját először érzem majd: ön, úgymond, sohasem repült először, gurulásokból és apró ugrásokból alakult ki fokozatosan az ezerötszáz, kétezer méteres magasság, melyben ön, kedves, rokonszenves Wittmann, pesti lakos és a műegyetem volt hallgatója, olyan jól érzi magát. Önnek teljesen igaza van, érzem is fölényemet, és néhány sorban, ha nem untatom, elmagyarázom most önnek, hogy milyen érzés repülni.

Talán emlékszik, mikor megkértem önt, hogy vigyen egyszer magával, azt mondtam: az egész repülésre azért volna szükségem, mert ellenőrizni akarom egyik régebbi novellámat, aminek A pilóta volt a címe, hogy jól írtam meg ott a repülést. Ebben volt némi affektálás, de sok igaz is volt benne. Higgye el nekem, ugyanaz a fantázia, amely részeg érzésekről novellák, versek borát váltja ki a természetnek ama csodálatos, páratlan gyümölcséből, amit emberagynak nevezünk és léleknek: ugyanaz a fantázia kényszerítette a Wright fiúkat, Santos Dumont, Farmant, Lilienthalt; hogy gépeket és szerkezeteket eszeljenek ki, amik a valóságban eljátsszák, amit a művész lélekben átélt. A dramatizált, eljátszott és színre alkalmazott emberi képzelet: ez a repülőgép, édes Wittmann, és biztosíthatom önt, hogy lényegben egy szó hozzátennivalóm sincs ahhoz a novellámhoz most, hogy repültem, és ezt a legnagyobb elragadtatás hangján mondom így. Ami újat mondhatok, nem is a repülés szenzációjára vonatkozik, hanem annak az embernek természetellenes félelmére, borzongására és gyönyörére, aki először repül.

Álmodta már ön, gyermekkorában, ha sokat evett vacsorára, hogy egy nagy, vörös ördög torkon ragadta, és elvitte a pokolba? Pontosan, szóról szóra ezt az álmomat éltem meg, mikor ön felkapta jobb karját, s harsányan rákiáltott a montőrre: „Los!", és a megveszekedett, nekidühödött, halálra bőszült motor acsarkodva, bőgve nekilódult. A földnek zöld haja, a fű, rémülten lebegett, és égnek állt és lobogott, mintha tépnék. Egyúttal feketének láttam mindent, bocsánatot kérek, csak a gépet láttam vörösnek, ez volt az ördög; tessék elhinni, pontosan kénszagot éreztem, benzinszagot és olajszagot és a síró, kavargó por szagát. Határozottan bizonyos vagyok benne, hogy úgy viszik az embert a pokolba, amit éppen úgy két fekete felhő közé képzelhetek, mint a föld üregébe. Füstöt is láttam és lángnyelveket, apró, piros ördögök nyelvét (a motorból), és Nagy Ördög, ami itt jajgatott dühében, ezt jajgatta: gyerünk, gyerünk, gyerünk, csak neki, csak oda, csapd a földhöz, nyomd a levegőbe, vágd a fejét egy fekete felhőnek, hogy szétloccsanjon, kend a homokba a pofáját, feküdj rá, törd szét a csontját, nyomd ki a bélit nekije. Egy kicsit késő is volt már, nem szégyenlem, a halálra gondoltam, és arra, hogy most az egyszer megjártam. Kedves, kedves Wittmann, borzasztó hálás vagyok önnek: ilyen szépen soha életemben nem féltem, így csak nyolcéves korában tud az ember félni, az ágyban, szemben a szekrénnyel, ami esetleg a hétfejű sárkány is lehet, ha elfújják a lámpát, ilyen gyönyörűen, ilyen hősiesen, meseszerűen. Az ember, ha megnő, a halálfélelem valami émelygős, kicsinyes rossz érzéssé válik benne: olyan, mint a gyomorfájás, ami előidézi, ágyba fekteti, ahol vacogva és émelyegve gondol a rossz beleire és vizenyős tüdejére. De itt komor, feketés felhők szegték az eget — háromnegyed hat volt, alkonyodott —, körülöttem harsogott a megbántott légtenger, röhögött az ördög, nekem jött a szél, lökdösött, ráncigált a föld — féltem a haláltól, és amellett hallatlanul boldog voltam, hogy egy ilyen pillanatot megéltem.

Mindez egy percig tartott, közben szerényen és udvariasan ültem, emlékszem, a sapkámat igazgattam zavartan, pedig jól állt a fejemen, mint mikor valaki nagy úr előtt áll, és nem tudja, mit csináljon a kezeivel. Még röhögtem is, a torkomat reszeltem: nem tudtam, hogy illik ilyenkor viselkedni, mikor az ember esetleg meghalhat.

Egy perc múlva arra gondoltam, mi az, még mindig nem vagyunk a levegőben? Lenéztem, hogy lássam, mikor válik el a kerék, és ekkor jó mélyen alattam egy hangárt láttam, akkora volt, mint egy játékház, és olyan, mintha csak festve volna egy ügyesen festett színes térképre. Az egészben valami mesterkélt, panorámaszerű, valószínűtlen volt. Szőnyeget húztak alánk, ferdén, amire mindenféle ábrát festettek. Itt leszögezem a tényt, hogy az ember egyáltalában nincsen magasan, hanem a föld van nagyon mélyen. Ahol az ember van, az nincs magasan, nincsen mélyen: az a fix pont, az a felszín, az a föld, még ha akkora darab van is csak belőle, mint egy kiterjesztett szárnyú Etrich-aeroplán: ehhez képest minden lent van, és ehhez képest minden relatív. Persze, most jöttem rá: itt a nagy különbség, ha alulról nézem a gépet, azért látom magasan, mert kicsinek látom. De itt egyetlen nagy dolog van csak: a gép —a többi apró, jelentéktelen háttér —, és egyetlen fix, biztos hely van csak: a gép — a többi mozog, ferdül, hullámzik, elfolyik. Mindig kisebbek, jelentéktelenebbek, gyengébbek, bizonytalanabbak lesznek a tárgyak, házak és földek, és mindig nagyobb, hatalmasabb, erősebb, szilárdabb lesz a gép, amin ülök. Azt hiszem, hogy hatezer méter magasságban (ennyi a világrekord), úgy érzi a pilóta, hogy a Föld csak egy bolygó, ami az egy helyben álló, hatalmas égitest: az aeroplán körül kering.

Az aeroplán nem áll és nem száguld: nagyon lassan, egészen lassan megy, mintha két sörös, német ló húzná valami sínen. Furcsán hangzik, nem tehetek róla: az aeroplán nehézkesen, döcögve megy a levegőben, mihelyt a földet elhagyta, és minél magasabban van. Képzelje, hogy vonaton ült, és nem a távíróoszlopokat nézi, hanem csakis a láthatárt. Sebesség: százhatvan.

Mikor a Népliget elfordult alattunk, meglöktem önt, kedves Wittmann, és ön kérdő tekintettel hátranézett. Nevetni akartam önre, hallatlan örömömről, kimondhatatlan ujjongásomról akartam egy szót szólni: nagyszerű, hát ez hihetetlen, vagy ilyesmit. Közölni akartam önnel, hogy mit szól hozzá, feltaláltuk a repülőgépet, repül az ember — diadal! diadal! — vagy ilyesmit. De ön még egyszer kérdőleg és rosszallóan nézett rám, elszégyelltem magam, és a ceruzámat mutattam, amivel egy kártyát írtam a nővéremnek Hamburgba. De a profilján megint láttam azt az ismerős vonást, és most egyszerre megértettem, hiszen ebben a vonásban én vagyok benne, és mi mind, pesti magyarok: ez egy európai és amellett egészben csak nekünk szóló budapesti férfiarc.

Ön, kedves Wittmann, az első testestől lelkestől pesti fiú, aki repült: önnel került fel ez a furcsa, hitetlen, cinikus város a levegőbe; ön az első madár, aki a pesti argót beszéli már, a mi kalickánkban nőtt fel, és kendermag helyett pesti humort és pesti szavakat szedegetett fel, együtt viccel a viccelőkkel, pilótatréfákat olvas, délután négyig a kávéházban, rossz vicclapokban, aztán kimegy Rákosra, és elkomolyult arccal ível fel a magasba. Egy pillanatra áhítatot érzek, és elkomolyulok magamban is, egy órával ezelőtt ott ültem a hírhedt pesti kávéházban, és a krokik hírhedt egyik kávéházi ura voltam, és ön volt a másik kávéházi úr, és most itt szárnyalunk mind a ketten, mint az emberi eszmék legmagasztosabb szimbóluma: a szárnyas angyal, ember és isten félig, egy könnyű mosollyal dacolva az ürességben, felhasználva a nagyszerű percet, míg a dühös természet, melynek haragvó szája tátva maradt egy percre ekkora vakmerőség láttán, magához nem tér ámulatából, s bekap bennünket, és visszaránt a vonzerővel, ezzel a nagy légycsapóval.

Kedves Wittmann, a többit, amit ön jobban tud nálam, olvashatja amaz említett novellában is. Egyet mondhatok önnek: ne higgyen ama született unatkozóknak és ásítozóknak, akik kezdik már ásítozni mindenfelé, hogy az egész nem nagy dolog, úgy meg fogjuk szokni, mint a tehervonatot és a helyiérdekűt. Azok, akiknek minden megszokott dolog lesz, nem hasonlítanak már hozzánk, és mi sem hasonlítunk már önmagunkhoz. Az átmenet nem olyan egyszerű, mint az eddigiek. Az, amit önök élnek most, egy új mitológia, és lesz akkora hatása történelemre, művészetre, emberi lélekre, mint amaz elsőé volt. Amit mi ott a magasban láttunk szárnyaink alatt, nemcsak színleg, igazán a megváltozott föld volt; új színekkel átfestve, a mi kedvünkért és számunkra.

Igen hálás vagyok önnek, kedves Wittmann: ne csodálkozzék rajtam, amiért ilyen komolykodva beszélek — a kávéházban találkozunk, és én a pesti mozik stílusában emlékszem majd meg tegnapi utunkról: „Felszállva és mégsem leesve, igen kacagtató, színes."

Őszinte híve stb.