REPÜLŐGÉPEN

1915. március 25.

a világháború nyolcadik hónapjában

Fel a sapkával, kössük meg hátul a szemüveg szíját. Egyik lábam a hágcsón, egy ugrás, és bent ülök a piros bőrös padkán; nem kell odaszíjazzam magam, az ülés elég magas. Köszönöm, rendben vagyok, mehetünk - a pilóta várakozóan kinyúlt jobb karja energikusan lebillen: — los!

Kapaszkodjunk meg kétoldalt a lécbe, ne zavarjuk meg egyetlen szóval se. A szárny két vége okker piros, a drótok hogy feszülnek, hogy vág minden, hogy remeg a könnyű, ideges váz, milyen pehelykönnyű az egész és micsoda erő. Most keresztülugrik majd azon a dombon — könnyű, izmos agár. Egyet ugrik, igen, de még nem libben, még megcsókolja a földet, felkavart homok szalad utána, még egy újságpapír, szalad egy darabig, aztán tétován, csodálkozva megáll, megfordul, békésen visszafekszik a földre.

Most figyeld — elugrik. Mily lágyan hajlik el a szürke füvektől, a két kerék alattam, érzeni, sebesen pörög még, aztán látva, hogy csak a levegőt hadarja immár, lassan, tétován forog néhány utolsót, feleslegeset, csak úgy, a maga mulatságára, aztán megáll, és ő is lefelé bámul, mint a két megdermedt szárny, a faváz meg én. A recsegés, berregés, zúgás és zakatolás szólamát egyetlen hangszer veszi át: a légcsavar.

Emelkedünk. Ó, de szép, de szép, milyen híg, folyékony a levegő, mint az olaj. Délutáni napfény ömlik el a mezőn és lusta párázatok. A tört és nyers színek kibékülnek odalent, kékebb lesz a sárga és a kék sárgább: egymásba olvadnak, tónussá fakulnak a foltok. Emelkedünk.

Emelkedünk. Erdő volt az vagy tó, amit egy pillanatig láttam? Ábrákra osztott földek fordulnak lassan, összehúzódnak. Te karcsú kis szelence, fehér tégely vagy-e a mosdóasztalomról, vagy te volnál az a hatalmas víztartály, amire odalent a földön szédülve néztem fel arra menet? Emelkedünk: alattunk levegő, üresség, csak a váz remeg és feszül, csak a szárnyak állnak szilárdan, keményen, két kezem felől. A szárnyak és a váz: odalent játékszer, puhafából furcsa tákolmány, itt az egyetlen erősség, vár a vizek fölött, mint dreadnought, oly megbízható és félelmes.

Most bedől, könnyen és hangtalanul hajlunk befelé, mint a körbe futó cirkuszi paripa. Isteni, anyagtalan mozdulat, nincs ellenállás sehol, annyi se, mint amennyi az úszó mozdulatát kíséri a vízben. Úgy érzem, megfordulhatnánk egészen, lóghatnánk fejjel lefelé, aztán egy gyors, karcsú billenéssel visszagördülhetnénk megint. Nyúlni se kell talán az emeltyűhöz, nézem a pilóta kezét, könnyen pihen, s mozdulni se látszik: e híg anyagban elég talán annyi is, hogy az akaratán átfutó gondolat végigrezegve idegszálain, kezébe jusson, s e parányi rezdülést idegszálain megérzi már a kormány. A pilótának csak akarni kell: fordulni, emelkedni, süllyedni, s a gép acélidegei átveszik az akarat villamosáramát.

Most nekiszegzi fejét és sivít; lenézek, s merőlegesen alattam, mélyen, mélyen alattam egyenes kis vonalkákat látok, egyenes vonalkák, mozognak, fordulnak, szakadoznak. A vonalkák előtt egy-egy fehér pont villan meg a napban. Szétszakadnak, összefolynak megint. Tudom már, katonák gyakorlatoznak a Rákoson.

Katonák gyakorlatoznak — vajon néznek-e fel miránk? Nem, nincsen raszt, most rajvonalba fejlődnek, a katona előrenéz, fegyverét súlyban tartja, előreszegzi a szuronyt. Talán a tiszt — lassan bandukol fel egy dombon, egy pillanatra megtörli a homlokát, felpillant, öntudattal biccent felénk, és megnyugszik: piros és fehér színe van a szárnyaknak, a mi gépünk. Három hónapig harcolt északon, sebet kapott, és most, míg visszamehet, kiképzi a legénységet. Sok repülőgépet látott már, s jól tudja, mikor kell tüzelni rá, s mikor lehet. Kétszer látott zuhanni orosz repülőgépet, jó célt mutattak, nem voltak messze, a golyó leszedte mind a kettőt. Egyszer a Kárpátok fölött jelent meg, magasan és sietve, egy harmadik, tüzet vezényelt rá, de mikor közelebb jött, látta, hogy a mi gépünk — azonnal beszüntette a tüzet, mehet, rendben van, mondta hangosan a gépnek, s az nyugodtan, megbékélve úszott el fölöttük, míg a tiszt a legényeihez fordult, s jobbra arcot vezényelt.

Rendben vagyunk mi is, mehetünk. Most oly könnyű és tiszta minden, a Duna csillogó pántlikája kígyózik a kék ködben, és látom, hogy válik ketté, hogy átkarolja Csepel szigetét. Libegünk a világ fölött, óriás, óriási a láthatár. Lássuk, hol vagyunk. Közvetlen alattam nagy zöld folt: ez a Népliget. Ez itt a város — tanuljunk egy kis tájékozódást, hadnagy úr. Az ott az Andrássy út, ez meg a víztorony tájéka lehet. Ott a véd-művek, ott meg a Gellérthegy, rajta a régi vár. Nem sokat ér már katonai szempontból. Az meg a Filatori-gát... azon túl mezők... jól ismerem a járást arrafelé, ahol a nap süt sárgán és melegen, arrafelé van Szentendre, ahol nyaraltam tizenkét éves koromban...

Mérnök úr... drága mérnök úr... vigyen innen... menjünk magasabbra... menjünk még sokkal magasabbra... mert mondani akarok valamit... még nem vagyunk elég magasan, meghallják... Még kétezer métert fölfelé... akkor körülnézek majd, hogy nem hallja-e senki... és hogy eltűnt-e már minden, amit mozogni láttam a földön... akkor felállok majd az ülésben, közel hajlok a füléhez, a kezemből tölcsért csinálok... és megsúgom majd halálsápadtan a rémülettől és kétségbeeséstől az én rettenetes bűnömet... hallja, mérnök úr?... nem szóltam róla senkinek, de önnek, és itt elmondom, bevallom:... én... én... szeretem ezt a nagy világot itt alattunk... szeretem a napot és az eget... ne áruljon el, felejtse el, ne szóljon senkinek... én szeretem az életet.