AEROPLÁN

Egy embernek, a kávéházban, pontosan elmondtam, milyen szenzáció a repülés, aznap délután, hogy először repültem. Jól-rosszul, ahogy a szavaimra emlékszem — előadónak való téma —, ilyesmit mondtam:

1. Mikor a pilóta elkiáltja: „los", s a nehéz, dühöngő erőktől megfeszült gép nekilódul: félelmet éreztem, de jól értsük meg — egészen új és ismeretlen félelmet. A félelemnek nagyon sokféle formája van, és van félelem, ami nem vacogó fogakat és hideg verítéket jelent — hanem valami ujjongást és nagyszerű mámort —, halálfélelem ez is, de nem az, amit a beteg érez, aki borzongva s émelygő gyomorral gondol rossz tüdejére, elhasznált szerveire. Itt ép és egész vagyok, szemben a halállal — kint a szabadban, hol az eget elfeketülő felhők szegik be. A motor búg és acsarkodik és sivít — a földnek zöld haja, a fű lobog, égnek mered, mintha tépnék. Gyermekkorában fél így az ember, mikor még az ismeretlentől fél — s mikor minden tárgy az ismeretlen természet kelepcéje lehet, amit kifeszített a lábunk elé, hogy elgáncsoljon vele. Lángok csapnak ki a motorból, s a gép most egy vörös ördög, ami felkapott, tarisznyájába dobott téged, rossz gyerek, s visz a süvöltő pokolba, lángok és gomolygó felhők, rakoncátlan szelek közé: ahol az ijedt és felfordult nappal dobálóznak sivalkodó ördögök. Kénszagot éreztem, az olaj és benzin szagát, s mindez valami ferde és rémült volt, mint egy felforgatott szoba, nyitott ablakokkal, ahol ijedt cselédek keresik az eltűnt gazdát. A föld szája hátrameredten, bután bámul.

2. Ez az érzés talán fél percig tartott — aztán egy kicsit eszembe jutott, hogy én ez és ez vagyok, és arra gondoltam, hogy megnézem, mikor válik el a kerék a földtől. Kihajoltam az ülésből, lenéztem, és ekkor sötétszürke szőnyegen négy-öttégla alakú barna foltot láttam. Nem akarom elhinni - pedig ezek a foltok a hangárok voltak -; ekkor százötven méternyi magasságban voltunk már. Körös-körül széles, határozatlanvonalak, szabályos alakú, színes foltok.

3. Magam elé néztem: a pilóta kemény, meghajlott hata szigorúan meredt előre, jobb kezét láttam, amivel e pillanat-ban lefelé rántott egy fogót. A gép felágaskodott - majd fordult egyet, és lassan, nyugodtan féloldalára kezdett dőlni. Ezt nevezik bedőlésnek - az ember féloldalt dűl, és várja, hogy ennek mikor lesz vége. Ekkor egy percre behunytam a szememet, mert az az érzésem volt, hogy zuhanunk. Aztán köhögtem, de nem őszintén, hanem erővel, mint mikor az ember pózol: lesütöttem a szemem, és a mandzsettámat kezdtem igazítani, a mellényemet meg lehúztam. Roppant zavar-ban voltam, egyszer egy miniszterrel beszéltem, s akkor voltam ilyen zavarban, mint most, halál őfelsége előtt - nem tudtam, hogy illik viselkedni, mikor az ember esetleg meg-halhat.

4. Öt perc múlva hallatlan jó érzés és ujjongás fogott el - ekkor megint körülnéztem, és megláttam a Dunát, igen, egykeskeny csík volt, ami körbe fordulni látszott. Borzasztó magasan voltunk - ezt csak éreztem, mert ha az embernek nincs min mérni a magasságot, akkor nem tud szédülni - két nappal később szédültem, mikor egy ötemeletes ház erkélyéről lenéztem az utcára. Meglöktem a pilótát, nem bírtam magammal, beszélni szerettem volna vele, mondani neki valamit, hogy mit szól hozzá, repülünk, feltalálták a repülőgépet vagy ilyesmit. A pilóta hátrafordult, és szigorúan nézett rám.

5. Ahol az ember van, az a hely nincs magasan és nincs alacsonyan - az a hely a felszín, a föld -, ehhez képest minden relatív. Nem én vagyok magasan - a föld van alacsonyan, lent, mélyen alattam, mint egy ösvény, ami az égig ér. Ahol én vagyok: két lenge szárny legyen bár az a hely - az a fix pont, mindennek közepe - ekörül fordul minden, és ez a tengely. Csudálatos érzés - folyton arra gondoltam, hogy azonnal le kell zuhannunk, mert nem megyünk elég gyorsan. Az ember úgy érzi, mintha lassan döcögne a gép, alig észrevehető mozgással. Pedig száznegyven kilométeres sebességgel fúrtuk be magunkat a levegőbe.

6. És abban a fokban, ahogy távolodtunk a földtől - nőtt a gép, egyre nagyobb lett - végre óriási volt, az egyetlen nagy dolog a föld kerekségén, két rettenetes szárny, amihez képest minden bizonytalan, jelentéktelen. Egy nehéz, lomha mozdulattal a Népligetet takartuk el, az árnyékunk alatt elsötétült a Józsefváros.

Azt hiszem, tízezer méter magasságban úgy érzi a pilóta, hogy a föld csak egy bolygó, ami az aeroplán körül kering. Minél magasabban vagyunk, annál megnyugtatóbb, biztosabb az érzés - úgy érezzük, hogy ez az egyetlen pontja az űrnek, ahol biztonságban vagyunk - odalent hullámozva mozog, elfolyik minden -, borzasztó gondolni rá, hogy le kell szállani e bizonytalan talajra. Ezer méter magasságban egy levelezőlapot írtam.

7. Repülni annyi, mint lefelé szállani. Hogy híg légben vagyunk, hogy minden súlyomat elvesztettem, hogy repülök, akkor éreztem, mikor sebesebben leereszkedtünk.

És volt egy pillanat, ezer méter magasságban, közvetlenül a Duna fölött, alattam a várral - amikor az a szorongató, homályos érzésem volt, hogy én már voltam itt egyszer, régen, nagyon régen ezen a ponton, ezer méter magasságban, a vár fölött — és láttam, így a Dunát és Budapestet. Elfelejtett utcákon érzi ezt az ember. Később, hetekkel később jutott eszembe a magyarázat. Tízéves koromban, nap nap után, az iskolából hazajövet kristályos tisztasággal és beteges élénkséggel kiszíneztem magamnak, hogyan repülök majd el először Pest felett, a repülőgéppel, amit én találok majd fel — és egyszer, amint leírtam magam előtt az utat, behunyt szemmel és mohó, kapzsi szívvel, itt láttam magam, a vár fölött, amint a gépmadár árnyéka végigsiklik a Dunán.

Most, hogy ezt írom, pontosabban, világosabban, tisztábban látom azt a képet, amit csak elgondoltam, tizenhat évvel ezelőtt, mint emezt, amit igazán láttam, másfél hónapja, az aeroplán bőrüléséből.