KÉSZÜL A GÉPMADÁR

1915. május 9.

Jöjj velem, Rip van Winkle, te, aki nem is száz, csak tíz évet aludtál a gellérthegyi barlang mélyében, s mikor ásítva tértél magadhoz, körülnéztél, megdörzsölted a szemed, mondván: no hiszen, nem is tartott sokáig a szunyókálás. Odalent Pest, a hidak, a házak, minden úgy, ahogy volt, a földalatti villamos házikója is áll még, és a ligetben forog a körhinta, nyakkendőben ugyanazt hordják, mint amilyen rajtam van, a tíz év előttit; a nők is virágot hordanak még kalapjukon — no hiszen, észre se veszik rajtam, hogy tíz esztendőt átaludtam.

Jöjj velem, Rip van Winkle, gyerünk át a hídon, sétálni megyünk. Ne kérdezz semmit, én se mesélek: csak mutogatok majd egyet-mást. A sok katona, igen, a sok katona: hát háború van, Rip van Winkle, nagy háború, milliók és milliók — hitted-e volna? No de semmi, katonát, puskát láttál te azelőtt is, és azt is sejtetted, hogy valaha baj lesz ebből. Mi érdekelne mégis? Tudod mit, autóra ülünk, kiviszlek a gyárba, beszélnivalóm van egy kedves, fiatal mérnökkel, most odakint van; szép séta lesz, és mindjárt a gyárat is megnézheted.

Az autó — igen, ez is volt már akkor, mikor te aludtál. Persze nem ilyen sok és nem ilyen sebes, no de mindegy, majd akad még egyéb is, amiért érdemes volt megszakítani a nagy álmot.

Autónk megáll a Váci úti gyár kapujában; ez a borotvált fiatalember Wittmann Viktor mérnök, kedves Rip van Winkle, engedd meg, hogy bemutassam: ennek a gyárnak műszaki vezetője. Kicsit erőltetett az érdeklődésed, Rip van Winkle, talán nem szereted a gyárakat? Igaz, első percben alig látsz itt. olyat, amit azelőtt nem láttál volna: kék zubbonyos munkások sürögnek az udvaron, léceket visz két ember, a harmadik izzadva emelget holmi traverzet, Odabent, a boltozatos műhely homályából kovácsműhelyek parázsszeme világít, zuhognak a kalapácsok, fémforgács kunkorodik, sziporkázik a fűrészpor.

De talán menjünk beljebb, Rip van Winkle, majd a mérnök úr körülvezet bennünket, és bemutatja az üzemet. Itt elöl motorok vannak, most csomagolják ki ... igen, erős motorok százhúsz, száznegyven lóerős Mercedes ... no, persze, amilyent automobiloknál is használnak. Hát, kérlek alássan, járművek készülnek ebben a gyárban, ezeket hajtja a benzinmotor. Hogy milyen járművek? Mindjárt meglátod, a mérnök úr azt is elmondja majd, mekkora az üzem, mennyi gépet kell szállítani és hová. Azt már most is elmondhatom, hogy a monarchiában a legnagyobb gyár ez itt ebben az iparágban, Albertfalván most épül az új telep, júliustól kezdve már ott dolgoznak az urak.

Járművek - hát persze hogy járművek, hiszen látod, benzinmotor hajtja. Nahát nem éppen automobil, olyasféle valami, némi szerény változtatásokkal, majd rákerül a sor, magad is megláthatod.

Lám, itt elöl az egyik most készülő jármű középváza, már benne vannak az ülések is, két hely van csak benne, elöl ül a vezető - pilótának hívják, nem sofőrnek, Rip van Winkle -, hátul pedig az utas, a megfigyelő tiszt, mert ezek a gépek a hadseregnek készülnek, felderítőszolgálatot végeznek.

Rip van Winkle udvariasan bólogat, de mintha zavarban volna. No, mi az, Rip van Winkle barátom? Ne zsenírozd magad a mérnök úr előtt. Hogy furcsának találod ezt a vázat, nem ís érted, hogy lehet ez - hiszen ezt vékony puhafa lécekből ácsolták, és vászonnal borították - csak nem tréfálnak veled, aki végre mégiscsak értesz valami keveset a műszaki tudományokhoz? Jó, jó, elhiszed, hogy újféle jármű ez itten, de mit jelentsenek ezek a pálcikák, drótocskák, vászondarabocskák, az egész lenge, hosszú doboz, amit egy kézzel fel lehet emelni ... no már bocsánatot kérsz, de talán nem úrtettük jól egymást: ez, ugyebár, valami játékgyár, és ezekből a pálcikákból, lécecskékből, zöld meg piros zsinórokból valami új, divatos társasjáték készül, nyaraló gyerekeknek. Nyilván erről van szó, lám csak, ott a fal mellett óriási fehér vászonvítorlák állanak, ezeket kell rákapcsolni a lenge vázra, ha belefúj a szél, a Balaton partján, mulatságos látvány lehet: belekapaszkodnak a gyerekek és sikítoznak. Annyi bizonyos, hogy jól le kell madzagolni a parthoz, mert az ilyen könnyű dolgot egykettőre szétszedi szél meg hullámverés.

Nem, Rip van Winkle, ez nem játék: hiszen hallottad, a mérnök úr mondta imént, hogy a hadseregnek szállít most a gyár vagy harminc darabot; aztán a nehéz és drága motor mégiscsak arra való, hogy ezt a furcsa járművet hajtaná. Helyesen mondod: ama vitorlákat ott a fal mellett rákapcsolják erre a vázra, felül két nagyobbat, két kisebbet alul. A motor elé felszerelik itt ezt a görbe facsavart, ha a motor megindul, a csavar habarni kezdi a levegőt. Ne aggódj, hogy a két kicsi kerék ott alul elég lesz-e; ezekre a kerekekre talán nincs akkora szükség, mint gondolnád. Figyelj a mérnök úrra, ő nálam jobban érti az egészet, az utolsó kis szögecskéig az ő tervei szerint, az ő ellenőrzése mellett állítják össze ezt a szerkezetet, amelyik olyan játékosnak és gyerekesnek tűnik a szemedben. Hosszú hónapok óta itt él a műhelyben, készülnek a gépek, és mihelyt az egyik elkészült, ő kiviteti Rákos mezejére, ott felül rá, megindítja, elviszi Bécsbe, átadja hadseregnek. A hadsereg átveszi a gépet, nyugtát ad, a mérnök úr vonatra ül, hazajön, és hozzáfog a következő géphez. Mikor az is készen van, ugyanígy kiviszi Rákosra, és kezdődik elölről a szállítás.

Nem szólsz, Rip van Winkle, de látom, furcsállod az egészet. Hogy a mérnök úr maga viszi Bécsbe a kocsit... no, szegény kis üzem lehet; hát mért nem bízza a sofőrre az ilyen munkát, mit bánod te, ha így nevezzük. Hát olyan gyár ez, aminek a műszaki vezetője maga kénytelen elvégezni a fuvarozást is?

Várj csak, Rip van Winkle, menjünk sorjában. Ma délben éppen elkészült a legújabb gép, ott áll a sarokban, a vitorlák már fel vannak szerelve. Ezt most kiszállítják Rákosra, a mérnök úr öt órakor felül rá, és elviszi Bécsbe; tudod mit, kikísérjük a mérnök urat Rákosra, és ha nincs kifogása ellene, Bécsbe is vele megyünk, hátul az utasülésben elférünk ketten, hiszen te eléggé lesoványodtál tízéves alvásod alatt. Neki még dolga van itt egy kevés, búcsúzzunk el, köszönjük meg a szíves kalauzolást, üljünk villamosra, ő majd utóbb autón indul utánunk, még előbb odaér, mint mi ketten.

Útközben elmondhatod, mi a véleményed az egészről. Csodálkozni látszol, de nem nagyon. Igen, látod már, holmi újfajta autó, vitorlás autó, vagy mi, elég érdekes, csak azt nem érted, mennyiben tökéletesebb, mint az eddigiek. Hogy erről a Wittmann mérnökről mi a véleményed? Nagyon kedves, derék, komoly fiatalembernek látszik, nyilván jól érti a mesterségét, egyébiránt olyan, mint más mérnökember: gépekkel, csavarokkal bíbelődik, látszik, hogy egyéb nem is igen érdekli, esténként talán beül a kávéházba, egypár kollégával elbeszélget, korán lefekszik, reggel megy a gyárba. Nincs rajta semmi nevezetes, nem is érted, miért kérdeztem?

Jól van, Rip van Winkle, különben itt is vagyunk már Rákoson. Lám, a mérnök úr csakugyan előbb ért ki — nous voilá, mérnök úr. Ezek nem magtárak, Rip van Winkle, hogy mondjam csak, ezek a garázsai annak a járműnek, amit te vitorlás autónak neveztél.

Amire mi felszállunk majd, ott áll, látod, kint áll már a mezőn. Kiterjesztett vitorlái fehérlenek a napban. Az ám, jól mondod, Rip van Winkle: most veszed észre, olyanféle, mint valami szitakötő vagy madár. Nagyon eredeti hasonlat, Rip van Winkle, ez még nem jutott senkinek az eszébe eddig. Majd írd meg valami újságba, színes cikknek. Egyelőre menjünk, nézzük meg közelebbről.

A mérnök úr odafönt ül már a pilótaülésben. Szivarozik, a fején bőrsapka, orrán szemüveg. Vedd fel ezt a báránybőr bekecset, hideg lesz útközben. Kapaszkodj fel az ülésbe, Rip van Winkle, tudom, azt gondolod magadban, kényelmesebb feljárója is lehetne egy modern járműnek. No de semmi, ülj le, és szíjazd le magad.

Hogy minek? Hát csak úgy... várj, melléd ülök.

Hát mit szólsz ehhez az autóhoz, Rip van Winkle? Furcsa formája van, igaz, de rögtön meglátod: a sebessége van vagy százharminc kilométer óránként. Kicsit hepehupásnak találod a talajt, félted a gyenge kis kerekeket? Sose féltsd azokat, lám, megindították a motort, berreg már a dugattyú, fogózz meg, indulunk.

Ni... de furcsa... milyen sebesen szalad a rögökön... ugye, Rip van Winkle?

Ejnye... no, mi az... talán kicsit túlságos már ez a sebesség... no... hiszen a szél... hiszen elvisz a szél... ennek a fele se tréfa... Jézusisten... mi történt... végünk van... jaj, mérnök úr... szentatyám... mérnök úr... mi történt... felrobbantunk?... hiszen már... hiszen mi... hiszen a levegőbe... jaj, jaj!...

Maradj veszteg, Rip van Winkle. Ne kapaszkodj belém, nincs semmi baj. Hát, persze hogy a levegőben vagyunk... Mi az, már kapkodod a fejed? Hiszen alig ötven méter magasságban vagyunk még csak... odanézz, azok a hangárok... A Rákos kitágul! ...

Az ám, emelkedünk... öt perc múlva, ezerkétszáz—ezer-négyszáz méter magasságból visszanézhetsz majd, alattad láthatod Budapestet úgy, ahogy térképről ismered. A Duna, szép kék szalag, ott kanyarodik, fordulj csak oda, no, ne remegj már. Hát persze, embereket már alig látni innen — vagyunk vagy nyolcszázon —, de ha nagyon megerőlteted a szemed, apró fekete pontokat láthatsz, amint végtelen lassan, kínosan vonszolják magukat, mint az eltaposott bogár; hát azok az emberek.

Vagy jobban érdekel Komárom, mint Budapest? Félóra múlva fölötte leszünk, aztán talán átkanyarodunk, és megnézheted kétezer méter magasságból a Vág völgyét... két óra múlva Bécsben leszállunk... még ráérünk uzsonnázni... nem vagy éhes? Estére benézünk az orfeumba.

Mit hebegsz? Hogy mondod? Hogy kicsoda... hogy kicsoda ez az ember... itt előttünk... bőrsapkáját lehajtva, keze rézfogantyúkat forgat, figyelmesen nézi a gépet, majd a szárnyak felé pillant, ha szélroham csap felénk, hogy lenyomjon, levágjon: nyugodtan fordít egyet egy csapon, a szárnyak két széle lebillen, visszalendül a gép... másik fogantyúhoz nyúl... szökellve emelkedünk... kicsoda ez az ember... ki ez az ördög vagy angyal... aki a felhők közé viszi fel, kezében az életünket?

Ejnye, Rip van Winkle, de megzavarodtál! Hát a repülőgépgyár műszaki vezetője, Wittmann mérnök: megbízhatsz benne, már vagy száz gépet berepült. Hiszen magad jellemezted az imént: kedves, komoly fiatalember, nyilván jól érti a mesterségét, egyébiránt olyan, mint más mérnökember... gépekkel, csavarokkal bíbelődik... esténként beül a kávéházba... elbeszélget... korán lefekszik... Ez igaz is... múltkor leültem mellé, egy kávéra... éppen arról beszélt, hogy ha vége lesz a háborúnak, szeretne konstruálni egy gépet, mert mihelyt ideje engedi, át akarja repülni az Atlanti-óceánt.